Kedvenc helyek

Szabó Balázs Bandája: Élet elvitelre

est.hu:
9/10
|
olvasói
10/10 (11)
[ alternative / folk / funk / pop / rock ] A folklórban gyökerező könnyűzene hazánkban is egyidős a poppal, gondoljunk csak a korai Illés-dalokra. Napjainkban a folk-pop reneszánszát éli, az autentikus népzenészek is kísérletezőbbek, és a dalszerzők is közelebb mennek a forráshoz.
A műfajvegyítés mégis veszélyes, könnyen lesz belőle modoros giccs. Szabó Balázsnál ez azért nem probléma, mert ő nem vegyít műfajokat, neki ez a natúr stílusa, nála az indie folk nem menőzés, egyszerűen ez van a vérében. Szabó Balázs igaz vagabond: gimnáziumban Cseh Tamást énekelt és gitározott a folyosón, majd egy kecskeméti táncházban hegedült. Tagja volt az egyik legnépszerűbb hiphopformációnak, a Suhancosnak, megzenésített Faludyt, Pilinszkyt, Radnótit, utóbbiból rádióslágert csinálva, ami azért nem jellemző. Most pedig elkészítette eddigi legátgondoltabb, legerősebb albumát. Már a borító is – főleg a magyar mezőnyhöz képest – szokatlanul jól néz ki: Lossonczy Bazsó munkája egy groteszk rajzfilmfigurát ábrázol, akinek életét, ingatag lábakon álló falusi és városi helyszíneit egy gigantikus steampunk bolha cipeli, egyszerre utalva az élet abszurditására és annak indokolatlanul felnagyított és elhanyagolt részeire. Mindez nem is passzolhatna jobban a dalokhoz, amelyek az eddigi albumokhoz képest sokkal letisztultabb módon szólalnak meg: ami népies, az még népzeneibb, az akusztikus még levegősebb, de persze most is vannak koncertkedvenc és pörgős darabok is.
 
Erős indítás a beharangozó dal, a Hétköznapi, amelyben két vendégművész is megszólal: Julie Rens francia éneke és Pagonyi András tangóharmonikája nyomán a Dunának és Szajnának egy lesz a partja, és azon füstös kávéházak nyílnak, ahol az életre fütyülve köpködhetjük a fűmagot. Az Apám a vadludakkal a lemez legérzékenyebb, legszemélyesebb pillanata, igazi dalszerzői teljesítmény, egyszerre juthat eszünkbe Cseh Tamás és a Quimby. A Faragatlan herceg aztán véget vet a csendesülésnek, első taktusairól akár a Gogol Bordello folkpunkja is eszünkbe juthat. Egy nagyvárosi garabonciás, egy kortárs népmesefigura dala, aki nem akar beilleszkedni, nem akar lenyugodni. Torzított gitárok és a hegedű felelgetnek, „hajtják a kereket, a kerék meg engem”. Ehhez fogható pörgést a lemez végén kapunk, az Embervédő állatok igazi közrádiósláger, valahonnan régről ismerős pillanatokkal. A Megmozdultam, a Magammal szemben és a Nincs idő olyan középtempós dalok, amik nem mennek el a zúzásig, de nem is lesz belőlük lassú ballada: egyszerre adnak lehetőséget komolyabb hangszeres szólókra, de közben tudunk figyelni a szövegekre is, amik a felnőtté válás ellen viaskodó, az illúziókhoz azért körömszakadtáig ragaszkodó koraharmincas élethelyzetét éneklik meg. Az élet szélmalmai ellen párbajra menő Don Quijote hol a sebeibe bújik, hol tanácstalanul mered magára a tükörben, hol a kérlelhetetlenül véges idő elől menekülne. Hihetetlenül egységesen szólal meg bennük a cselló, a brácsa és a gitár, mintha ez a három hangszer mindig is egymás mellett élt volna, és nem három különböző világból érkezne erre az albumra. A lemezen két megzenésített Grecsó Krisztián-vers is található, ezek közül a Dézsma az, ami talán a legemlékezetesebb pillanat az albumon: az elviselhetetlenségig fokozott vágyról szóló szöveget jól hangsúlyozza a szaggatottan epikus hegedűszólam és az elektromos gitár: mindig velünk marad majd a refrén agyba égő sora: „hiányod a test hetedik napja”. A lemez egészét meghatározó folkjegyek a legutolsó dalban járnak a csúcsra: hangszerelésében és szövegében az Adjon Isten, rózsám áll a legközelebb az igazi táncházas hangulathoz: magányosan síró hegedű, szakítós búcsúdal vezet ki ebből az 52 perces, hazafelé tartó utazásból.
Illés
2014.04.25
|


Játék
Mi van az iskolában megtanult életrajzok és életművek mögött? Hús-vér emberek, valódi örömökkel, sorsokkal, kapcsolatokkal, érzésekkel, érzelmekkel és tragédiákkal.
Copyright © 2018 Minnetonka Lapkiadó Kft.