Mint az életben – Interjú Rada Bálinttal és Nagy Sándorral

A Centrál Színház és a Játékszín színészeivel a 6. Színházak Éjszakája alkalmából beszélgettünk
Első találkozásukról Shakespeare-rel, műfaji sajátosságokról, krimikről, színház a színházban előadásokról beszélgettünk.
Vannak műfaji preferenciáitok? Mondjuk, hogy jobban kedvelitek a kortárs vagy a klasszikus darabokat? 
 
Nagy Sándor: Mindkettőt jó játszani valamiért. Annyi mindentől függ egy előadás. Elolvasol egy klasszikus darabot, és azt mondod, de jó lenne játszani benne, majd bekerülsz egy közegbe, amiben valamiért nem működik jól együtt a dolog. Aztán elolvasol egy kortárs írást, és azt mondod, hogy hát nem is tudom…, a végén pedig egy hihetetlenül jó előadás lesz belőle. Még a főiskolán Bagó Berci megrendezte Tasnádi István Kokainfutárját egy vizsgaelőadásra. Amikor elolvastam a szöveget, nem igazán tudtam hova tenni, de aztán Berci olyan darabot csinált belőle, aminek minden pillanata élt, és mindenki kíváncsi volt rá attól függetlenül, hogy a büfében kellett előadnunk, mert nem volt máshol hely. Nagyon sok összetevője van annak, hogy egy előadás hogy sikerül, és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy a darab klasszikus vagy kortárs mű. 
 
Rada Bálint: Minden a kivitelezésen múlik. Amikor elkezdek egy szereppel foglalkozni, akkor teljesen mindegy számomra, hogy a figura Tuzenbach a Három nővérből vagy Jesper Lier a Furából. A színészi figyelmemet ugyanúgy leköti, és ugyanúgy próbálom megtalálni az adott karakter létjogosultságát vagy hús-vérségét. A mi feladatunk az, hogy hitelesen elővezessünk valakit, és ebből a szempontból még az is mindegy, hogy a darab tragédia vagy komédia, próza vagy musical. 
 
Nemrég mindkettőtöknek volt egy „találkozása” Shakespeare-rel. 
 
N.S.: Számomra a Szerelmes Shakespeare azért is nagyon izgalmas darab, mert mi a főiskolán a klasszikusok közül „csak” Csehovot dolgoztunk fel, és Shakespeare eddig valahogy kimarad az életemből. Ebben a darabban pedig magát Shakespeare-t és a Rómeó és Júlia férfi főszerepét is megformálhatom. 
 
R.B.: Az egyetemen nekünk is kimaradt Shakespeare, az első színpadi találkozásom egy Shakespeare-darabbal Londonban történt, ahol ösztöndíjjal négy hónapot töltöttem a Nemzeti Színházban. 
 
Milyen volt Angliában szerepelni egy Shakespeare-darabban? 
 
R.B.: Ott alapvetően nagyon máshogy közelítenek hozzá. Eleve a klasszikus shakespeare-i nyelvet használják, mert egy kicsit sem tudnak rajta az újrafordítással „csalni”. Az eredeti nyelvezet mellett nagyon fontos a szöveg ritmikája is, és természetesen a hagyományok. Például az Othello kapcsán mindenki ledöbbent, hogy nálunk hogy játszhatja azt a szerepet fehér bőrű színész. Elképzelhetetlen az ottani játékhagyományban, hogy azt ne egy fekete színész alakítsa.  
 
Máshogy készül ott egy előadás? 
 
R.B.: Teljesen. Mindenre szakértő van: a mozgásrendező instruálja az összes színpadi mozgást, még azt is, hogy ülj le, hogy nyúlj a csészéért; a beszédrendező felel a legkisebb mordulásért is a színpadon; a rendező pedig, akivel a színészeknek nagyon kevés kontaktjuk van, az egészet összefogja. Minden bizalmi alapon működik, a rendező nem szólt ránk, hogy ezt vagy azt máshogy csináljuk, hanem amikor egy színészt kiválasztanak egy szerepre, akkor az elvileg tudja, hogy mit fog csinálni. Ha valami nagyon félremegy, akkor a sarokköveket helyrerakják, de egyébként nagyon független a munka. 
 
Most a Centrálban szerepelsz a Sok hűhó semmiért előadásban, ami klasszikusan megfogalmazott és színre vitt darab. 
 
R.B.: Igen, egy klasszikus környezetben előadott darab. Vannak benne nagy jelmezek, kardok – nagyon szépen megcsinált előadás.  
 
Akkor vívtok is… 
 
R.B.: Nagyon szeretem, amikor egy szerep kapcsán meg kell tanulni valami plusz dolgot, mert így szert teszünk valamilyen plusz gyakorlati tudásra. Persze tisztában vagyunk vele, hogy nem úgy vívunk, mintha életre-halálra menne, de mégis kézzelfogható közösséget vállalunk a szereppel. Amikor konkrét akció vagy mutatványszerű mozgás van – például át kell ugrani a tűzön, el kell hajolni egy kard elől –, az valós feszültséget hoz létre a színpadon, ami mindenféleképpen kiélezi a figyelmet, és az mindig nagyon jó. 
 
N.S.: Nálunk ráadásul baromi gyors az egész, és nagyon észnél kell lenni, mert veszélyes lehet, ha nem figyelünk. A kettőzött szereposztás miatt pedig egyik este Pál Andrissal vívok, a másikon pedig Debreczeny Csabival, akik teljesen más intenzitással és technikával vívnak, és minden előadás előtt próbálnunk kell, mert különben életveszélyes a dolog. A színpadon pedig úgy kell tűnnie, mintha mindig is vívtunk volna.
 
Több helyen is játszotok, van különbség a különböző méretű és profilú színházak, társulatok között? 
 
N.S.: A Játékszín főleg a Madách és a RAM előadásaihoz képest jóval intimebb közeg. Hatalmas élmény számomra a Horgas Ádám rendezésében színre vitt Virágot Algernonnak darabot játszani, és Szervét Tiborral, Zsurzs Katival és Benedekkel Miklóssal együtt dolgozni. Idén egyébként Horgas-évem van, ő fogja rendezni a 39 lépcsőfokot, aminek október közepén lesz a bemutatója a Játékszínben, majd a Madáchban a Szomorú vasárnapot, amiben Rudolf Péterrel és Nagy-Kálózy Eszterrel leszünk hárman, ami számomra szintén hatalmas dolog.  
 
R.B.: Én a Centrál mellett a Jurányiban játszom a Furában. Nekünk az egy kicsit osztálytalálkozós előadás. Az elmúlt három év alatt nagyon tele lett a centrálos repertoárom, de most egy kicsit nyugisabb évem lesz otthon. Jövőre a Hajmeresztőben szerepelek, ami társasjáték a nézőkkel. A darab első fele egy fodrászszalonban játszódik, miközben fönt az emeleten történik egy gyilkosság. Felkapcsolódik a villany, a nézők is tanúk lesznek, velük közösen kezdünk nyomozásba, végül ők derítenek fényt a gyilkosságra… 
 
N.S.: Ezekben az a jó, amikor eljönnek olyan fanatikusok, akik háromszor-négyszer megnéznek egy előadást, és mikor felötlik, hogy vajon ki a gyilkos, simán bekiabálják, hogy „Béla az!”. Én ettől mindig rettegek.  
 
R.B.: Ennek a darabnak három befejezése lesz, és a nézők szavazzák meg, melyik legyen, amiben persze izgalmas, hogy három befejezést kell fejben tartani. 
 
Tele vagytok krimikkel… Számotokra is annyira érdekesek, mint a nézők számára? 
 
N.S.: A kihívás pont az, hogy a sokadik előadáson is fenntartsd a nézőkben azt a fajta feszültséget, ami a krimi műfajából adódik. Imádom, hogy a Váratlan vendégben az első fél órában a néző azt hiszi, hogy tudja, ki a tettes, és mikor már azt gondolná, hogy ez mennyire gagyi, akkor jön egy csavar, és érezni rajtuk, hogy elbizonytalanodnak. Nagyon vicces ezt megérezni a színpadon, mert megváltozik a közönség hozzáállása, lesz egy halk moraj, amikor leesik az embereknek a tantusz. Egyébként is azt szeretem, amikor a néző elfelejti, hogy színházban van. Emlékszem, a Sors bolondjait játszottuk, amiben Balla Eszternek van egy monológja, amiben azt mondja, hogy „igen, igen, kompromisszumot kell kötni… de azt hiszitek, hogy ebbe bele kell dögleni?” Mire egy néző egyszer csak hangosan odaszólt a mellette ülőnek: „na, hallod?”, mintha a tévé előtt ülnének, és azt mondaná „hallod, Margit, ezt pofázom én is!”. Akkora poén volt, hogy megállt az előadás.  
 
Több „színház a színházban” darabban is játszotok. A Madáchban megy a Ben Hur, amiben egy négytagú színtársulat próbálja előadni ezt a monumentális darabot, a Centrálban pedig a Ma este megbukunk.  
 
N.S.: Nagyon szeretem az ilyen darabokat, teljesen meg lehet hülyülni bennük, közben pedig nagyon keményen dolgozunk.  
 
R.B.: A Ma este megbukunkban egy amatőr társulat kepeszt, miközben minden szétmegy körülöttük, elfelejtik a szöveget, nincsenek meg a kellékek, nem az a kollega jön be, akinek kellene. Ha jól csináljuk, számunkra ez egyáltalán nem szórakoztató előadás, hanem iszonyú pokoljárás. Szerintem néha az, ami a színpadon történik, szöges ellentéte a műfajnak, amiben dolgozunk. A legnagyobb tragédiákat éljük meg, közben pedig mégis egy oltári komédia lesz az egész. 
 
Ez neked nem jelenthet nehézséget, hiszen a Momentán társulatban is játszol. Most például a Fiúk ketten előadásban. 
 
R.B.: A Fiúk kettenben egy egyfelvonásos párkapcsolati darabot improvizálunk. Imádok improvizálni, bár nem könnyű műfaj. Színészként megcsinálsz egy darabot, és ha teszem azt nem sikerül jól, akkor mondhatod, hogy nem volt jó a rendező, vagy a sztori, kihúzták a jó szövegeidet, de egy ilyen előadásnál nincs mentség: mi írjuk, mi rendezzük és adjuk elő. 
 
N.S.: Marton László mondta mindig azt a főiskolás osztályának, hogy merni kell szarnak lenni. Ezen akkor sokat röhögtünk, de ma már látom, hogy a próbaidőszak lényegében azért van, hogy kipróbáld magad, és abba belefér, hogy néha rossz vagy. Nekem nagyon sokat számít egy főpróba hetén, hogy leülök, és elölről végig átgondolom, mint egy szűrőn áttöröm az egész történetet. Nekem ez teszi fel az i-re a pontot, és ad egyfajta biztonságot ahhoz, hogy jól érezhessem magam. Kerényi Imre mondta egyszer, hogy rabságban a szabadság, és tényleg akkor vérprofi minden, ha az ember mindent kipróbál, gyakorol, a színpadon mégis úgy tűnik, mintha semmi munka nem lenne benne. Azt szeretem, amikor azt mondják, hogy jó, hát itt jöttök-mentek, ugyanúgy, mint az életben. Pont az a legnehezebb, hogy egy előadás ne valami izzadságszagú dolog legyen, hanem olyanok legyünk, mint az életben. 
Molnár Ágnes
2017.09.15
|


Ahol a héten érdemes...
Budapest, Uránia, január 12. - május 25.
 
Budapest, február 28. - április 20.
 
április 19 - 25.
 
Budapest, Pesti Színház, április 19. 19:00
 
Játék
Amikor három szülő rájön, hogy a lányaik paktumot kötöttek, mely szerint el fogják veszteni a szüzességüket az érettségi banketten, titkos, egy éjszakás akciót terveznek a tinik tervének meghiúsítására.
Copyright © 2018 Minnetonka Lapkiadó Kft.