Lejtmenetből visszatérni – Interjú Tóth Ildikóval és Kocsó Gáborral

A Rózsavölgyi Szalon és a Pinceszínház színészeivel a 6. Színházak Éjszakája alkalmából beszélgettünk
Mindketten társulatpártiak, a szabadúszás szakmailag és emberileg is nehéz helyzetek elé állította őket. Kiszámíthatóságról, csapatmunkáról és vidéki évadokról is beszélgettünk.
Szabadúszás vagy társulati tagság? 
 
Tóth Ildikó: Számomra nagyon fontos a társulat, és csodálkozom is magamon, hogy ennyi évig szabadúszó voltam, és hogy miért is nem mentem a lehetőségek után. Azt gondolom, hogy hosszútávon csapatmunkával lehet csak olyan értékeket teremteni, ami szívet melengető a színházcsinálók számára. Az is fantasztikus, amikor szabadúszókként összejön egy csapat, de hiányzik belőle a folyamatosság, a tervezhetőség, az építkezés. 
 
Kocsó Gábor: Én is nagyon társulatpárti vagyok, sokkal inkább szeretem, mint a szabadúszást, ami részben azért van, mert érzelmileg nagyon kötődöm emberekhez. Előfordul, hogy valakikkel összehozol egy előadást, és utána soha többet nem találkozol velük. Ez nekem borzasztóan fájdalmas. Például az elmúlt évadban Dunaújvárosban játszottam, ahol megismertem Lapis Erikát, aki szerintem zseniális színésznő, és akivel nagyon jó volt együtt dolgozni. Sosem láttam előtte, és lehet, hogy soha többet nem is fogok együtt dolgozni vele, és én ebbe bele tudok pusztulni! Ezt a részét nagyon rosszul viselem. 
 
T.I.: Igen, ez a fájó része. A jó része viszont az, hogy sok olyan embert ismerhetsz meg, akiket máskülönben nem. 
 
K.G.: Az a legjobb, ha társulatban van az ember, de vendégnek hívják, mert akkor megtapasztalja, milyen máshol dolgozni, egyébként pedig visszamehet az alomra. A szabadúszásban az a legrosszabb, hogy évek telhetnek el úgy, hogy nagyon nagy gáz van, és nagyon gyorsan vége lehet bármilyen sikernek. 
 
T.I.: Az is nehéz, hogy egy idő után nem tudnak egyeztetni a színházak, engem pedig a kiszámíthatatlanság része zavart. Voltak nagy lejtmenetek, amikor alig-alig volt munkám, és volt olyan, amikor meg nagyon sok. Az ember szabadúszóként nem tud tudatosan építeni és tervezni egy pályát, míg egy színházban, ahol kicsit is felelősségteljesen gondolkodnak a társulatról, ott megvan ennek a lehetősége. 
 
Önszántatokból vagy kényszerűségből lettetek szabadúszók?  
 
K.G.: Én akkor lettem szabadúszó, amikor 2012-ben megszűnt a Budapesti Kamaraszínház, és 27 év szerződéses társulati tagság után el sem tudtam képzelni, hogy mi fog történni velem. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyenkor mit kell csinálni. Soha nem hívtam fel senkit. Pontosabban, egyetlen ember volt, akit felhívtam, Soós Pétert a Pinceszínházban. Azt gondoltam, hogy ha én ’86-ban végeztem, az egyszerűen nem létezik, hogy senkinek ne jussak eszébe. Volt olyan, hogy a Vígszínházba elmentem nyolc mondatra statisztálni, de ott is annyira boldog voltam, mert Hegedűs D. Gézától Igó Éváig mindenki úgy fogadott, mintha a legjobb barátok lettünk volna. Úgy mentem át a színpadon némába, mintha az életemért küzdöttem volna. Most úgy tűnik, hogy nagy nehezen kezdek visszatérni, de az első egy-másfél év, az sokkos állapot volt számomra.  
 
T.I.: Az egyetem után négy évig voltam a Radnótiban, utána mentem Székely Gáborhoz az Új Színházba, és amikor Gábor nem kapta meg újra, akkor nagyon sokan elszerződtünk onnan. Én sem kerestem a lehetőségeket, nem jelentkeztem sehova, hogy szeretnék leszerződni, de akkoriban nagyon sok munkám is volt. Nem ijedtem meg, mert sorra érkeztek felkérések, amiket úgy értelmeztem, hogy esetleg szívesen látnának a társulatban is. Hívtak Kaposvárra, kaptam megkeresést a Katonából, aztán a fiam születése és magánéleti döntések miatt sok mindent nem vállaltam el, és valahogy úgy alakult, hogy szabadúszó maradtam. Aztán jött hat-hét év, amikor Harsányi Sulyom László igazgató idején minden évben voltam Tatabányán. Úgy is hívtuk egymás közt, hogy „láthatatlan társulat”, mert volt egy mag, akik újra és újra visszatértek a színházba. Annak ellenére, hogy abban az időben a város nem finanszírozta egy állandó társulat működését, ott éveken át folyamatosan voltak munkáim, és azt hiszem, hogy igazán szép és értékes előadásokat hoztunk létre. Talán annak a fészeknek köszönhetem, hogy Érdemes Művész lettem.  
 
Végül Székesfehérvárra szerződtél. 
 
T.I.: Igen, két évvel ezelőtt leszerződtem Székesfehérvárra. 2011 és 2013 között hirtelen nagyon kevés munkám lett, amit igazából egy kicsit magamnak is köszönhettem, mert volt jó pár dolog, amire nemet mondtam. Kezdetben a fiamra hivatkozva, aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy inkább gyávaságból. Megijedtem, hogy megy-e ez még nekem. Mert ezt a szakmát állandóan gyakorolni kell. Rá kellett szólnom magamra, hogy most már döntsem el, hogy színész akarok-e lenni vagy valami más. Megpróbáltam valahogy visszaevickélni, és akkor hívtak Fehérvárra vendégnek, és amikor egyszer csak megürült egy státusz, akkor le tudtam szerződni. 
 
Mindketten játszotok, játszottatok vidéken. Mennyiben más egy vidéki évad? 
 
T.I.: Vidéken nem játszunk őrült sokat, és az mindig nagy fájdalom, hogy az ember elpróbál egy darabot, ami kisszínpadon esetleg harmincszor megy, de Tatabányán volt olyan, hogy 11 előadást élt meg egy darab. Rába Rolanddal csináltuk meg a Sirályt, és összesen tíz előadást tudtak beletenni bérletbe, mire belejöttem volna, vége is lett. 
 
K.G.: Dunaújvárosban tízszer ment a Kaméliás hölgy, minden másfél hónapban egyszer, és minden előadás előtt jelmezben elpróbáltuk az egész darabot. 
 
T.I.: Hogy ne kapj szívinfarktust az előadás előtt. Egyébként annyira főváros centrikus az ország, hogy ami nem Pesten történik, az szinte nincs is. 
 
K.G.: Csankó Zoli barátommal szoktam erről beszélgetni, aki zseniálisan játszik, és senki nem tud róla. A Király beszédét játszotta most Veszprémben, és semmi visszhangja nem volt. 
 
T.I.: Ha Pesten valahogy nem létezel, akkor egyszerűen nem vagy, és ez szerintem borzasztó. Erről a szakma is tehet, és talán a kritikus szakma is, hogy nagyon elvékonyodott a közvetítő szerepe a közönség és a színházak között. Azt gondolom, hogy sokkal nagyobb felületeket kellene kapniuk a vidéki színházaknak, olyan helyeken, amik az országban mindenki számára elérhetők. Ráadásul a technika megvan erre, így érzek egyfajta emberi lustaságot vagy érdektelenséget benne. 
 
Elégedettek vagytok az idei évadotokkal? 
 
K.G.: Most 3-4 éve van munkám. Tulajdonképpen játszom is, új darabot is próbálok a Pinceszínházban, ahol ősszel egy új Márai-előadás bemutatója lesz, de dolgoztam a Játékszínben is. 
 
T.I.: Én azt kívántam magamnak, hogy jó sok munkám legyen, és most volt az ötödik bemutatóm ebben az évadban, ami talán kicsit sok is. Nyáron még szerepelek az Orlai Produkcióban készült Vőlegényben. Ezenkívül negyedik évada játszom a Rózsavölgyiben is, ahol nagy sikerrel megy a Mellékhatás és a Vörösmarty Színházzal koprodukcióban készült Illúziók is, illetve a Katonában még mindig fut a Top Dogs, amibe 2006-ban ugrottam be, és már túl vagyunk a négyszázadik előadáson. 
Molnár Ágnes
2017.09.15
|


Játék
Egy állomáson várakozó szép család helyett inkább másról szóljon e történet. Háromévesen jelentették be az eltűnésünket.
Copyright © 2018 Minnetonka Lapkiadó Kft.