Kedvenc helyek

„Számomra az alkotás szükséglet” - Horányi Juli (Youlï)

A Pesti Est exkluzív interjúja
Különleges „nőnapi” koncertre készül Youlï, azaz Horányi Juli, aki szerint a női előadóknak sokkal jobban kellene segíteniük egymást ezen a még mindig férfiak dominálta pályán. Tavaly megjelent első lemezéről, dalszerzésről, útkeresésről, rivalizálásról és színházi munkáiról is beszélgettünk vele.
– A következő koncertetek március 8-án lesz a Kuplungban, amiről azon kívül, hogy lemezbemutató koncert, azt lehet még tudni, hogy egy „nagyon csajos este” lesz meghívott vendégekkel. Honnan jött a csajos buli ötlete?  
 
– Egy ideje azt éreztem, szeretnék olyan női előadó, zenész lenni, aki jobban kiáll a szakmán belül a nőtársai mellett. Úgy látom, hogy nemzetközi szinten a női előadók, zenészek sokkal jobban tudnak érvényesülni, jóval nagyobb teret kapnak, és talán a közönség is fogékonyabb rájuk. Itthon nagyon nehéz a boldogulás, mert valahogy sokkal nehezebben megy át ugyanaz az üzenet egy nőtől, mint egy pasitól. Egy ideje már érett bennem a gondolat, hogy ez hangsúlyosabban megjelenjen az együttes kommunikációjában. Arra gondoltunk, hogy a legjobb alkalom erre egy koncert. Olyan női előadókat hívtunk meg, akik szerintem szakmailag és emberileg is nagyon hitelesek, és akiket nagyon szeretek. A vendégfellépőnk Babé Sila (Stahl Barbara – a szerk.) lesz, és jön Csemer Boglárka, Booggie, akivel énekelni fogok, a koncertek után pedig Dj Nara csinálja majd a bulit.  
 
– Nincs benned rivalizálás más női előadókkal? 
 
– Nincs. Bogi évek óta nagyon jó barátnőm, vele két dalt fogunk elénekelni a koncerten. Szerintem nem kell utálnunk egymást, irigykedni a másikra, sokkal több értelme lenne összefogni és segíteni egymást. Én kifejezetten figyelem az új női előadókat, és ha látok valaki izgalmasat felbukkanni a palettán, elkezdem követni, amiket csinál. Így fedeztem fel Babé Silát is, amikor még Stahl Barbi néven elindult, mert feltűnt, hogy van egy friss, iszonyú jó zenéket csináló énekesnő. De rengeteg más nevet is említhetnék: nagyon szeretem Jónás Verát, Radics Gigit is, vagy Szirtes Edina Mókust, aki szerintem Magyarország egyik legkiválóbb zeneszerzője, egy multitalentum, aki minden hangszeren játszik, és közben nagyon szerény, közvetlen nő, akit végtelenül tisztelek.  
 
– Közben a zenekarod tagjai mind férfiak. 
 
– Igen, de mi nagyon demokratikus zenekar vagyunk. Nálunk nincsenek hatalmi játszmák, a fiúk sosem éreztetik velem, hogy azért, mert nő vagyok, kevesebb lennénk náluk, akár szakmailag vagy emberileg.  
 
– Előfordult, hogy megkülönböztetés ért a szakmán belül pusztán azért, mert nő vagy? 
 
– Sajnos nagyon sokszor találkoztam ilyesmivel. Sokszor tapasztaltam a férfi kollégák részéről, hogy alapból van bennük egyfajta lenézés, szimplán azért, mert csaj vagyok. Persze igyekszem olyan férfiakkal együtt dolgozni, akikben ez nincs, mert hiszek benne, hogy akkor tudunk előrejutni, építkezni, ha nem ilyesmire megy el az energiánk. Így próbáltam meg összeválogatni az együttesem tagjait is. 
 
– Új zenekari tagokkal játszol most… 
 
– Igen, tavaly óta Weisz Nándi a dobosunk, Gátos Bálint a basszusgitárosunk. Bubnó Lőrincet pedig gyerekkorom óta ismerem, fantasztikus alkotótárs és barát. Mindegyikükkel nagyon jó együtt dolgozni, egyikük sem értékeli le a nőket és nem próbálja meg elnyomni őket… 
 
– Tavaly jelent meg az első lemezetek, amin 17 szám szerepelt. Tudatosan került fel rá ilyen sok dal? 
 
– Minden dalt nagyon szeretek a lemezen, de így is nagyon sokat ki kellett hagyni. Úgy gondoltam, miért ne lehetne ez egy vegyes válogatás. Kíváncsi voltam arra, hogy a közönségnek melyik vonal tetszik igazán. Szóval kicsit kísérleteztem is. 
 
– Mi derült ki a visszajelzésekből, melyik az a vonal, ami leginkább tetszik a közönségednek? 
 
–Az angol nyelvű, elektronikusabb dalok azok, amik a legtöbb embernek tetszenek, míg a magyar nyelvűek közül némelyik nagyon megosztó. Én nagyon sok zenei stílusban jól tudom magam érezni, szívesen elénekelek egy nagy ívű balladát, de egy félig rappelős, odamondogatós számban is jól érzem magam. Persze mindannyian nagyon sokfélék vagyunk, de azért legalább nagyjából ki kell jelölni az ösvényt, amin haladunk. Ez a lemez erre nagyon jó volt: kiderült számomra, hogy mi az, amivel azonosítani tudnak engem. A következő lemeznél ez nyilván sokkal letisztultabb lesz, mert most már jobban látom, mi az, ami jól áll nekem. 
 
– Úgy tudom, hogy nyár elején ki is jöttök egy kislemeznyi új számmal. 
 
– Igen, készülnek új dalok. Van bennem egyfajta kényszer, számomra az alkotás szükséglet. Létre kell hoznom valamit azokból a gondolatokból, érzésekből, amik felhalmozódnak bennem. Ez világéletemben így volt: dal vagy rajz formájában mindig is ki kellett belőlem jönnie annak, amit érzek. Mivel ez a „kényszerbetegség” bennem van, sosem tudok leállni, folyamatosan jönnek az ötletek. 
 
– Az előző lemez dalainak a témája főleg a szerelem, szakítás, álmok voltak. Most mi foglalkoztat? 
 
– Most nagyon foglalkoztat az a kérdés, hogy miért van az, hogy nálunk még mindig a férfiak dominálnak mindent, holott a világban már elindult az a folyamat, hogy a nőknek egyszerűen jobban kell támogatniuk egymást. Olyan jó lenne, ha a szakmán belül is segítenénk egymást, és nem csak beszélnénk róla. Foglalkoztat még egy sor dolog magammal kapcsolatban is, hogy hogyan tudom jobban eljuttatni az embereknek azt, amit a világról gondolok. Hiszek egy csomó olyan értékben, mint például a barátság, az összefogás, és keresem a módját, hogyan lehet ezekről a fogalmakról úgy beszélni, hogy ne legyen szentimentális vagy félreérthető. Az új számoknál is ilyesmi foglalkoztat: a szabadságvágy, az, hogy merj az lenni, aki vagy, ne hagyd magad eltéríteni, elbizonytalanítani. 
 
– Említetted a rajzolást, mielőtt beindult a zenei karriered, jelmeztervező voltál. Ezzel foglalkozol még? 
 
– Igen, előfordul… Decemberben volt A kis herceg bemutatója a Vidám Színpadon, aminek a látványtervezője voltam. 
 
– A dalokat is te írtad hozzá… 
 
– Egészen pontosan a dalszövegeket és az énektémát írtam én. Csordás Gáborral együtt készültek a dalok, akivel a lemezen is szerepelnek közös szerzeményeink, például a Holdutazást is vele írtam. 
 
– Ha már szóba jött a színház, az Átriumban látható a Boldogság... című darab, amit Dénes Viktorral közösen írtatok, készítettetek. Hogy jött az ötlet? 
 
– Cserháti Zsuzsa nagyon régóta jelen van az életemben, 14-15 éves voltam, amikor először hallottam a dalait, és már akkor nagyon nagy hatással voltak rám. Emellett pedig iszonyatosan foglalkoztatott Zsuzsa személye és nagyon érdekelt a története is. Körülbelül a halála előtt egy évvel találkoztam vele, és nagyon furcsa volt látni azt a kontrasztot, hogy teljesen más volt, mint amit a dalai alapján feltételeztem róla. Azóta motoszkált bennem a gondolat, hogy szeretnék valamilyen módon emléket állítani neki vagy tisztelegni előtte. Még senki nem dolgozta fel a történetét, pedig annyira filmre vagy színpadra kívánkozik. Akkor Dénes Viktorral gyűjtőmunkába fogtunk, iszonyú sok cikket, interjút, dokumentumot összeszedtünk, amikből Viktor összeállította a szövegkönyvet. Mivel abszolút hiteles források alapján készültek a monológok, így dokumentarista koncertszínház lett belőle. Az az igazság, hogy rendesen mellbe vágja a nézőket az, ami a színpadon elhangzik. Ráadásul mindig kiderül, hogy az emberek nem ismerték Cserháti Zsuzsa történetét, és mindig ledöbbennek, hogy mekkora művész is volt, és ehhez képest mennyire nem úgy alakult az élete, ahogy alakulhatott volna.  
 
– Te olyan ember vagy, amilyennek a dalaid alapján gondolnánk? 
 
– Mivel saját magamnak írom a dalaimat, azok abszolút tükrözik, hogy hol tartok, vagy mit érzek, gondolok. Nálam nincs akkora kontraszt, de azért ez a pálya, ahol mi igyekszünk érvényesülni, nem egyszerű. Ha az ember belesodródik a csapdákba, az könnyen törést vagy csalódást okozhat, ami miatt akár teljesen össze is omolhat, ahogy Zsuzsánál is történt. Őt annyira meggyötörte ez a pálya, hogy bár a hangjában az utolsó pillanatig ott volt az az elképesztő erő és fantasztikus talentum, mint magánember teljesen tönkrement.  
 
– Az X-Faktor kapcsán ismert meg az ország. Mennyire kellett ezután megtalálnod a saját utadat? 
 
– Meg kellett találni, az biztos. Talán azért kavarta fel jobban az életemet a verseny, mert a magánéletemben és szakmailag is nagyon nagy változást hozott. Teljesen újra kellett definiálnom magam, ami elég nehéz volt. Ugyanakkor hatalmas lökést is adott, ami segített továbbhaladni. Megtanultam azt, hogy ki tudjak állni magamért, hogy eldöntsem, mit is szeretnék. Három év telt el a műsor óta, és most kezdem azt érezni, hogy sínen vannak a dolgok. 
Molnár Ágnes
2018.02.16
|


Játék
Egy amerikai kisvárosban egy öngyilkos hajlamokkal megáldott tinédzsernek nemcsak a saját démonaival kell megküzdenie, hanem egy természetfölötti gyilkos ördögi tervét is meg kell akadályoznia.
Copyright © 2018 Minnetonka Lapkiadó Kft.