„Sosem az érdekel, amit éppen csinálnom kellene” – Mester Dávid

A Pesti Est exkluzív interjúja
Mester Dávid alkotóként 2016-ban találkozott először a Vígszínházzal, azóta több előadást hangszerelt és jó néhányat jegyez zeneszerzőként is. A fiatal művésszel pályája indulásáról, a különböző munkamódszerekről és a zene színházi szerepéről beszélgettünk.
Mikor kezdtél el zongorázni? 
 
A szüleimnek nagyon fontos volt, hogy a családban mindenki tanuljon zongorázni, ezért evidenciából beírattak a zeneiskolába. Nyolcéves voltam ekkor, gyűlöltem az egészet. Egyszer meg is kíséreltem a kiiratkozást, hamisítottam magamnak egy kérvényt, aztán amikor átadtam az akkori zongoratanáromnak, azonnal bedobta a kukába, mondván, hogy aki ide beteszi a lábát, az így vagy úgy, de megtanul zongorázni. Nem volt apelláta. 
 
Mikor fordult át ez a gyűlölet szenvedéllyé? 
 
Már ötödikes voltam, amikor egy házi zongoraverseny után felajánlották, hogy átmehetek az iskola B tagozatába, ahol több órája volt a tanulóknak. Innentől kezdve ment minden magától, elkezdem érteni a zenét, és élvezni azt, hogy játszom. Az a zongoratanárnő, aki átvett, azt mondta, egyértelmű, hogy zenei pályára kell mennem, így 2006-tól már teljesen átszellemülten és tudatosan készültem arra, hogy felvételizni fogok a konzervatóriumba. 
 
Később, amikor a Zeneakadémiára jelentkeztél, volt más gondolatod pályaválasztás terén? Megjelöltél más egyetemet? 
 
Nem, még másik zeneművészeti egyetemet sem. Persze mindig ott lebeg, hogy nem sikerül a dolog, és viszonylag későn is találtam ki, hogy zenész leszek, ezért nem érettségi után felvételiztem, mert az a négy év, amit a konzervatóriumban töltöttem, nem bizonyult elégnek, ott maradtam ötödévre. Viszont ezután – lehet, hogy nagyképű kijelentésnek hat, de tényleg így volt – szinte biztos voltam benne, hogy felvesznek, hiszen ilyenkor az ember azért már konzultál az egyetemi tanárokkal, kap visszajelzést. És hát, fel is vettek, zongorára is, de ugye, nem kezdtem el. 
 
Mi történt? 
 
Nem hivatalosan elkezdtem zeneszerzésre járogatni a konziban, írogattam a rettenetes darabjaimat, és kerestem azokat az embereket, akik majd előadják. A felvételinél úgy is jelöltem meg a szakokat, hogy elsőként a zongorát, másodikként pedig az alkalmazott zeneszerzést. Ez utóbbit azért is választottam, mert előttem erre járt Kovács Adrián is, és tőle sok izgalmas dolgot hallottam a szakról. Még előttem van tisztán az a kép, amikor odamentem édesanyámhoz, hogy szeretném megcserélni a sorrendet. Nagyon sokat beszéltünk arról, hogy biztos vagyok-e benne, és végül módosítottuk. Így 2014-ben mind a kettőre felvettek, és végül az alkalmazott zeneszerzést kezdtem el. Szerencsére a tanárok tudták, hogy zongorára is mehettem volna, ezért nem engedték el a kezemet ilyen téren sem. 
 

 
Pontosan miért kezdett el jobban vonzani az alkalmazott zeneszerzés, mint a zongorista vagy koncertzeneszerzői lét? 
 
A tapasztalat azt mutatja, hogy egy alkalmazott zeneszerző jobban el tud kelni, mint egy koncertzeneszerző. Persze, ha Eötvös Péter vagy Kurtág György az ember, az más kérdés. De mégiscsak fontos valahogy megélni, úgyhogy ez a szempont nagy szerepet játszott a döntésemben. Nálam egyébként általában úgy van, hogy sosem az érdekel, amit éppen csinálnom kellene. Emiatt az egyetem első másfél évében egyáltalán nem is vonzott be a színház, de persze jártam próbafolyamatokat nézni kötelező jelleggel, ez a képzés ugyanis közös a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel. És akkor, mivel a színháznak kellett volna érdekelnie, folyamatosan írtam a kortárs zenei darabokat, amikben azért mindig volt valamennyi konzervativizmus. Nem azt mondom, hogy most nem írnék koncertdarabot, de valószínűleg lenne bennem valamiféle görcs, mert már másfél éve nem csináltam ilyen típusú munkát. Egészen pontosan a diplomám óta, akkor írtam egy egyfelvonásos operát Örkény Macskajátékából. 
 
Hogy kerültél a Vígszínházhoz? 
 
Ez abszolút a Színművészetinek köszönhető. Az első félévben kaptunk verseket, amiket bizonyos színészek választottak ki, de azt nem tudtuk, hogy melyik vers melyik színészhez tartozik. Az a vers, amit én kinéztem, Ember Márkhoz tartozott, így abban a félévben neki írtam sanzont, amit szeretett is, jóba is lettünk. Aztán kért egy másik dalt tőlem, majd néma csönd. Semmi. És akkor 2016 januárjában szólt nekem, hogy a Vígnél van gyakorlaton, és keresni fognak engem, mert be kellene ugranom zongorázni a Jó estét nyár, jó estét szerelembe. Ez nagyon jól sült el, elhívtak még a Földrengés Londonbanra is. Utána persze nem tudtam, hogy mi lesz, hogy vajon csak beugró voltam, vagy kellek-e hosszú távon is a színháznak. Nyár végén érkezett a következő telefon, hogy Eszenyi Enikő Kapás Dezső novelláiból fog forgatni, és ehhez szeretne felkérni zeneszerzőknek. Ezek a dolgok aztán egymásba forogtak, és így bekerültem a színházba is. Valójában Enikő mellett tanultam meg a tényleges színházi zeneszerzést, hiszen nagyon fontosnak tartja a fiatalok támogatását, így én is egyre nagyobb lehetőségeket kaptam tőle, ennek eredményeként pedig több pesti színháznál is kipróbálhattam már magam. 
 
Hogy néz ki egy munkanapod? Mennyire van szabadságod a zeneszerzésnél? 
 
Ezt rendezője válogatja. A Háború és béke esetében a rendező, Alexandr Bargman hozta a hatalmas lelkét, és ezzel együtt a nagy orosz romantikus színházi hagyományt is. Nála éppen ezért tudtam, hogy egyáltalán nem gondolkozhatok semmiféle modern dologban, de nincs ezzel baj. Kijelölte nekem a helyeket, és vázlatos instrukciókat adott, mint például, hogy szeretne egy szenvedélyes, érzelmes keringőt, a hangszerelésbe viszont soha nem szólt bele. Nagyon jó volt vele együtt dolgozni. A Liliomnál egészen más volt a munkamódszerünk, Attilának (ifj. Vidnyánszky Attila – a szerk.) hihetetlenül pontos elképzelései vannak. Ő leadott egy tracklistet is, hogy körülbelül milyen hangulatot keres. Az ember minden rendező gondolkodásához hozzászokik előbb-utóbb, azt nehéz kivárni, amíg képes 100%-osan ráállítani az agyát egy világra. De ha ez megvan, utána már nem lesz kérdés, hogy mit írjon, olyan erősen viszi a sodrás. 
 
Szerinted mennyire alakult át az utóbbi években a zene szerepe a színházban? 
 
Nekem az az érzésem, hogy egyre több rendezőt inspirál. Attilánál például kifejezetten azt éreztem, hogy a zene hoz egy hangulatot, amitől a kép összeáll a fejében. De Bargmannál is nagyon dominál a zene, a próbákon szinte semmi mást nem hallottam, csak azt, hogy „Hangosabban, hangosabban!”. És ott a Kozmikus magány is, amit Király Dani rendezett. Ő például egyáltalán nem is szólt bele a zenébe, nagyon nagy volt felém a bizalma. Nem akarom lelőni, de ez egy egészen más világ, érdemes megnézni, mert ilyet még biztosan nem láttak azok, akik Pesten járnak színházba. Azt hiszem, egyedül talán a színészek nem szeretik annyira, ha a rendező rááll a zenére, mert joggal érezhetik azt, hogy megoldja helyettük a szituációt. Nyilvánvalóan mindenki fontosnak tartja a saját feladatát, és nekem is vérzik a szívem, ha kihúzunk egy zenét. Ami még biztos, hogy egyre több az igény arra, hogy élőzene történjen a színpadon, ami nagyon szerencsés, mert rengeteget hozzá tud adni a hangulathoz. 
 
Melyik a kedvenc saját színházi munkád? 
 
Mindegyikhez másféle kapcsolat fűz, de az biztos, hogy a Háború és béke mindig nagy szerelem marad, hiszen az az első nagyszínpadi munkám. Azt nem tudom kijelenti, hogy az egész darab a kedvencem lenne, de zenék tudnak hozzám közel állni, például az újévi bál nagykeringője. Ez viszonylag emblematikussá is vált, rengetegen írtak nekem, hogy szeretnék elkérni szalagavatóra. Persze nem adhatom oda, és nem is szeretném, nem lenne jó, ha ezzel a keringővel válnék úgymond klasszikussá. Furcsa egyébként azt megtapasztalni, hogy olykor éppen az lesz a legkevésbé sikeres, amit a legnagyobb hittel írok, és valami, ami pedig nem jelentett különösebb feladatot, sokkal nagyobb tömegekhez jut el. 
 
Van még olyan zenei műfaj, amit még nem próbáltál ki, de nagyon vonz? 
 
Sosem csináltam még népzenét, pedig nagyon szeretem. Az idegszálaimat mondjuk még nem teszteltem, hogy vajon hány órán keresztül tudnám a Fonóban ropni, de mindenképpen vonz. A Liliomban is izgalmas újdonság volt, hogy harmonikára és cimbalomra kellett zenét írnom, ilyet előtte még nem próbáltam. A népzene nagyon komoly tudomány, ugyanúgy, mint a klasszikus. Nem az a típusú zenész vagyok, aki annyira sznob, hogy zsigerből lenézi a népzenét és a jazzt, pontosan tudom, hogy minden műfaj kemény munkát követel. Egyébként is fontos, hogy mindegyik művet a maga nemében kell nézni, a maga kategóriájában. Nem hiszek például abban, hogy egy Karády-sanzont össze kell hasonlítani egy Bach-prelúdiummal. Mindegyiknek megvan az értéke, és muszáj is nyitottnak lenni. 
Dézsi Fruzsina
2019.01.17
|


Játék
Csinos lányok, színes ruhák, látványos mozdulatok, karneváli hangulat március első napjaiban a Tüskecsarnokban!
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.