Eljutni oda, ahol a madár se jár – Interjú Piti Emőkével és Ördög Tamással

A MU Színház és a Trafó művészeivel a 8. Színházak Éjszakája alkalmából beszélgettünk
Egyetem óta mindketten a független szférában dolgoznak, előadásaik pedig nem csak személyesek, de a társadalmi problémákra is erősen fókuszálnak – Piti Emőkével és Ördög Tamással beszélgettünk.
Mit gondoltok, alkotóként mennyire feladatotok a nézői igények elmozdítása, és ezzel összefüggésben a társadalmi szerep felvállalása? 
 
Ördög Tamás: A színháznak a hétköznapi életről kell szólni, viszont olyan mélységeit kell megmutatni, amelyekkel nem szívesen foglalkozunk, vagy nem merünk foglalkozni. Nem hiszem, hogy a színház válasz lehet problémákra, de ha sikerül azonosulnunk, akkor váratlanul felismerhetünk valamit. 
 
Piti Emőke: Nincsenek illúzióim az itt és most színházának a társadalomban betöltött szerepével kapcsolatban, a lehetőségei egy adott közeg formálására – bár függ az intézményi formától és a felhasználható anyagi forrás bőségétől is, így nem homogén – minden esetben meglehetősen korlátozottnak látszik. Buborékokban élünk, hasonló a hasonlóval érintkezik, ahová el kellene jutni, oda a legjobb esetben is csak kirándulunk, az építkezéshez idő, idő, előre megtervezhető idő kellene. Ahhoz biztonság. Ahhoz meg pénz. Gazdasági jólét. Nem csak az alkotóknak, azoknak is, akik megveszik a színházjegyet. Vagy akik megvennék, de már nem tudják kifizetni. Eljutni oda, ahol a madár se jár. Ehhez is pénz kell. Mégiscsak vannak illúzióim, mert abban például hiszek, hogy érdemes. Hogy létszükség a játék, a történetmesélés és annak hallgatása, a közös gondolkozás a problémákról, és azok lehetséges megoldásairól, az érzékenyítés, az empátiára való készség építése és a többi. Igen, alkotóként feladatunk a nézői igények formálása, a társadalmi szerep felvállalása, és valószínűleg arról érdemes a leginkább gondolkozni, amiről egyénként nem, vagy nem szívesen beszélünk. 
 
És te – Tamással ellentétben – hiszel abban, hogy a színház válasz lehet a problémákra? 
 
P.E.: A színház önmagában nem képes arra, hogy összetett társadalmi problémákat oldjon meg. Egy előadás nem oszt kenyeret, nem oldja meg a mélyszegénységben élők mindennapos gondjait, nem szünteti meg a mélyen gyökerező előítéletek mentén való gondolkodást, de abban hiszek, hogy segítheti cselekvőképessé válni azokat, akikhez egyáltalán eljut. Aktivizálhat, és igen, elindíthat folyamatokat. A hatásfoka azonban elég csekély. Nagyon szűk réteghez jut el. 
 
Tamás, a Trafóban bemutatott Árvácska kapcsán nyilatkoztad, hogy Európában nem működik a happy end. Mire gondoltál pontosan, miért van ez így? 
 
Ö.T.: A happy enddel mindig az a problémám, hogy hazugságnak érzem, nem ez a személyes tapasztalatom vagy tapasztaltunk. A boldogság keresése iparág lett, ez is azt mutatja, hogy mennyire reményvesztett és depressziós a társadalmunk, vagy akkor beszéljünk csak az én generációmról, a mai fiatal harmincasokról. 
 
Független társulatként működni mindenképpen egyet jelent a folyamatos útkereséssel, vagy vannak nálatok is fix, konkrétan kijelölt irányok? 
 
Ö.T.: Az irányokat mi jelöljük ki Emőkével. Csak azzal foglalkozunk, ami nagyon érdekel bennünket. 
 
P.E.: Az irányt a rendezőink szabják, egyetlen fix alapelv mentén: mi az az adott probléma, ami minket is érint, érdekel, amiről tudunk beszélni, és amiről azt is gondoljuk, hogy fontos lehet beszélni. A műfaj és forma tekintetében azonban az állandó keresés a jellemző. 
 
Tamás, az egyik fő célkitűzésetek a Dollár Papa Gyermekeivel, hogy beemeljétek a valóságot a színházba. Vannak ennek korlátai? 
 
Ö.T.: Ennek személyes korlátai vannak leginkább, hogy én, mint alkotó, mennyire szeretném felfedni magam. De az évek folyamán egyre jobban eltávolodtunk a személyes történeteink színrevitelétől. Kikopott valahogy, már nincs rá akkora szükségünk. 
 
Emőke, mitől válik számodra személyes üggyé egy előadás? 
 
P.E.: Nem tudok úgy dolgozni, hogy ne váljon személyes üggyé is egy előadás. Vagy inkább nem tudok úgy jól dolgozni. Szükségem van rá, hogy az előadás egésze érdekeltté tegyen a munkában. Van úgy, hogy ez a számomra kielégítő viszony az előadás és köztem a kezdetektől egyértelmű, van, hogy küzdelmesebb az út az odáig, és olyan is volt már, hogy nem jött össze. Bár a saját szerepemmel mindig van dolgom, mindig lehet tanulni, mindig lehet az ember jobb, mindig találhat kihívást az adott szerep megformálásának módjában, mindig lehet kreatívabb, atletikusabb, szellemesebb, akármilyenebb, mint valaha előtte, mégis: ha nem fontos az előadás egésze, akkor hiányérzetem van. Az a legjobb forgatókönyv, ha minden alkotó személyes ügyének érzi az adott előadást. Az időm nagy részében színházzal foglalkozom, az eljátszott szerepeim nagy része, a velük töltött idő hatással volt és van arra, hogy hogyan létezem a világban. Azt nem tudom, hogy jó helyre raktak-e bennem dolgokat, de az biztos, hogy a munkáim során is folyamatosan tanulom a világot körülöttem. 
 
Tavaly mutattátok be a MU-ban a Pentheszileiát. Milyen volt a találkozásod ezzel a szereppel? 
 
P.E.: Fontos és nehéz és izgalmas. Megmászhatatlan hegynek érzem. Ezek persze közhelyek. Még úgy is jó elindulni erre a hegyre, hogy tudom, hogy a csúcsra felérni nem lehet. Nagyon jó találkozás volt Kovács D. Danival is, aki mint vendégrendező jött a k2-höz. 
 
Nyáron is nagy feladat várt rátok, az Ördögkatlanon mutattátok be Hamvas Béla Karneválját, amiből többórás előadás született. Milyen volt a munkafolyamat, és mit tapasztaltatok, hogy fogadta a közönség a monumentális művet? 
 
P.E.: Ez az az előadás, amit egy életen át lehetne próbálni, és úgy se lenne kész soha. Az ehhez képest igen szűkre szabott próbafolyamat során ebből fakadtak is feszültségek, nehéz beleugrani a bizonytalanba. De éppen ez a vállalt bizonytalanság – is –, és a több mint 8 órás együttlét a közönséggel olyan közösségi élménnyé formálta az előadást a Katlanon, amilyenben még nem volt részem azelőtt. 
 
Milyen feladatok várnak rátok a következő évadban? 
 
Ö.T.: A következő évadban rendezem az Angyalok Amerikábant a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a Pelsőczy–Rába osztálynak, utána pedig az új Dollár Papa Gyermekei produkciót kezdjük el próbálni, a Lady Chatterley szeretőjét, aminek decemberben lesz a bemutatója a Trafó Stúdiójában. 
 
P.E.: Tantermi előadást készítünk Petőfi Sándor Az apostol című művéből, bemutatjuk Pesten is a Karnevált a Benczúr Házban, Kovács D. Danival dolgozom, aki Brecht Kurázsi mamáját rendezi, aztán újra a k2-s fiúkkal egy verses esten, vendégrendezőként Tarnóczi Jakab jön a k2-höz, az évad végén pedig Benkó Bence és Fábián Péter rendeznek egy előadást, amit négyen írnak Litkai Gergellyel és Vinnai Andrással közösen. 
 
 
Dézsi Fruzsina
2019.09.05
|


László Szotyory: Those Obscure Objects of Desire.
Budapest, Műcsarnok, szeptember 18. - november 17.

Kondor Attila - Szabadságtapasztalat.
Budapest, Műcsarnok, szeptember 18. - november 17.

Borsi Flóra: "Imagine".
Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, szeptember 19. - október 23.

Játék
Cinke igazán jó gyerek: nem zavarja a szüleit, akik nagyon elfoglaltak, és mindent megadnak neki ...
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.