Elillant…

Izraeli Filharmonikus Zenekar: Mahler: III. (d-moll) szimfónia – vezényelt: Zubin Mehta (Müpa, 2019. szeptember 8.)
Legutoljára két éve hallottam vezényelni, szintén a Müpában, akkor a Bécsi Filharmonikusok élén. Arról a koncertről két dolog maradt meg: a Kék Duna keringő és a ráadás Strauss polka. Meg az, hogy Zubin Mehta vezényelt és jó koncert volt.
Lehet illetlenség egy mindent elért, világhírű karmesterről ezt mondani, de Mehta előadásaiból nekem hiányzik az a hevültség, ami egy alapjában jó koncertet feledhetetlenné tesz. Kitűnően dirigál, egyetlen apró részlet felett sem siklik el, hangról hangra kerül ki a zene a keze alól. Azt hiszem, ez teszi őt kiválóvá. Semmivel sem több, semmivel sem kevesebb, de mindenből pont annyi, amennyi szükséges. 
 
Vártuk tehát a visszatérését. Utoljára, mivel a szezon végén visszavonul. Végleg. Szerencsésnek érzem magam, hogy részese lehettem egy ilyen fontos eseménynek. Kissé szomorkás volt, elképesztett, megdöbbentett, mert Mehta nem ilyen volt két éve. Egy megtört embert láttam, ahogyan nehézkesen kiment a színpadra, lehuppant a pulpitusra odakészített székére és elkezdett vezényelni. Az idős Otto Klempererre emlékeztetett. 
 
Belekezdett abba a szimfóniába, ami szép lezárását jelentheti egy izgalmas és hosszú karriernek, amihez közönségnek, karmesternek, zenésznek mind könnyű kötődnie, mivel mindenki megtalálja benne a számítását. 
 

Felharsant a nyolc kürt, majd titokzatos ösvényekre tértünk Mahler hegyei közé. Az első tétel hegyei azonban egyre inkább a szimfónia programjának egy másik értelmezésébe fordultak át: Pán ébredésébe, a Bacchus-menetbe. Ami általában jól eső borzongással, a hatalmasság előtti tisztelettel tölti el az embert, most félelmetessé vált és az ismeretlen misztikum irányába vezetett. Az indulómotívumok azt az ambivalens, groteszk érzetet keltették, amilyet Mahler akarhatott ezekkel a kekec hangokkal. Elfelejtettük a szigorú, de mégis vidám katonazenekart és egy őrült menetbe kerültünk. 
 
A szimfónia középrésze, a második és harmadik tétel kitűnő egységet alkotott. Észrevehető volt, hogy a kedves menüett és a szinte durva (c-moll – C-dúr) modulációjú scherzo/scherzando mennyire kiegészítik egymást. A második tétel kedvesen lengedező virágai a harmadik tétel kakukkjának sírján lesznek virágok, amit az erdő madarai perverz örömmel helyeznek el rajta. Ismét egy új arca a szimfóniának: a kettősség a harmadik tételben. A madarak szétkürtölik a kakukk halálát, még örülnek is neki, közben meg elsiratják? 
 
A negyedik tétel Gerhild Romberger – az este szólistája eredetileg Mihuko Fujimura lett volna –, mindig csodálatos kontraaltjával még feketébbé tette a szimfónia eddig is sötét interpretációját. Nietzsche Mitternachtliedje befelé fordítja a hallgatót, aki jó esetben ez alatt a rövidke tétel alatt kezdi megérteni a mahleri monstrum mondanivalóját. Megértettem, de nem a szimfónia egyezményesnek vett mondandóját, hanem azt, amit Mehta interpretált azon az estén. A rengeteg mélységet és megrázó részletet. 
 

Az utolsó két tétel a feloldozás a darabban. A gyermekkar feledteti velünk az emberi szörnyűséget, ártatlanná tesz minden eddigi történést, hogy szünet nélkül adja át a stafétát a világ egyik legszebb fináléjának. 
 
A csodálatos átmenet elmaradt. Megálltunk a három angyal éneke után. Mehta rákészült és elkezdődött Mahler legszebb dramaturgiai fogása. Ez nem kellett volna. Ez a cseppnyi megállás. A közönség elkezdett mocorogni, mindenki kizökkent a koncentrálásból és így, ebben az állapotban a tétel finom kezdetét meg kellett nyomni.  
 
Itt, az utolsó tételben veszett el az este és a szimfónia minden eddigi varázsa: a hosszúnak és egyenletesnek szánt feloldáson szinte átrohant a zenekar. A tempo feszített volt, a tétel fokozatosan emelkedő csúcspontjai gyorsan kitörtek és elapadtak, az utolsó részt bevezető harsonák pedig egyszerűen csak megszólaltak. Fejezzük már be! Ez volt az ember érzése. Ha pedig ezt érezzük, akkor a szimfónia végén a két timpani ütései már nem hatolnak olyan mélyen a lelkünkbe és az utolsó, kitartott D-dúr akkordot sem követi fagyott csend a nézőtéren, amibe néhány fanatikus halk pityergése vegyül. Egyszerűen elillant, vége lett. 
 
Mehta letette a pálcát, láthatóan megkönnyebbült, a közönség meg ünnepelt. Harmadjára már állva. Nem volt őszinte ünneplés, inkább csak a kötelező tisztelet, hogy Zubin Mehta még így is, kissé megtörve, erejét elveszítve megcsinálta. 
 
Békési Botond
2019.09.23
|


Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.