„Nálunk senkinek nem kell szégyellnie a furcsaságát” – interjú Vajdai Vilmossal

A Pesti Est exkluzív interjúja videóval!
Februárban két TÁP színházas produkció is szerepel a Trafó műsorán: február 14-én a Korrup Schőnt, 15-én pedig a Nagy Színészversenyt láthatják az érdeklődők. A társulat alapítójával, Vajdai Vilmossal az alkotói munka műhelyjellegéről, a kultúrpolitikai fenyegetettségről, és a színház szabadságigényéről beszélgettünk.

Kapcsolódó cikkek

Mindenféle kulturális diskurzusban elhangzik mostanában, hogy a független színház mindenképpen politikus színház. Mit gondolsz erről? 
 
Mindig is politikus volt, hiszen épp attól független, hogy több benne a szabadság – a gondolati szabadság is. Az sem kérdés, hogy a jó színház mindig ellenzéki. Sőt ez nem is a jó, hanem a normális kategóriánál kezdődik: bármilyen uralkodó nézet is van éppen az országban, a színháznak kritikusnak kell lennie. Korábban egyébként a kőszínházak is politikusak voltak, aztán most kezdenek újra megtanulni a sorok között üzenni, amit nem tartok igazán jó iránynak. Az óvatoskodás és az öncenzúra nem visz előre, az összefogás, a harcos kiállás igen, de úgy látszik egyelőre, mind az ellenzék, mind a kultúra éretlen erre. De persze az is igaz, hogy minden intézmény veszélyben van, ma bármit meg lehet tenni velük, és ez bekapcsolja az önvédelmi mechanizmust. Most a függetleneket fenyegetik a legerősebben, de ez olyan szféra, ami nem fog megszűnni, mert mindig lesznek olyan gondolkodó emberek, akik pénz nélkül is mennek előre, akiknek ez nem elsődleges megélheti forrás, hanem egy ügy. Ezek a fenyegetések olyanok, mintha egy téglát dobnának az állóvízbe, és most már elkezdték megpiszkálni azokat az eddig magukban dolgozgató színészeket is, akik népszerűek, akiknek a szavára nem csak a szakma figyel oda. Ha ez így folytatódik, akkor a kormány egyre nagyobb ellenállásra számíthat, és az biztos, hogy ezt a rendszert egyszer – húsz, harminc év múlva, de ötven biztosan – a kultúra fogja leváltani.  
 
Ha nem politikai, hanem esztétikai perspektívából nézzük a szférát, akkor az is sokszor hangoztatott érv a független szféra létjogosultsága mellett, hogy minden újítás innen ered. Szerinted a TÁP miben hozott újat? 
 
Nagyon sok dolgot, ami ma már mainstreamnek számít a kőszínházi szférában is, a TÁP próbált ki először. Mi kezdtünk el komolyabb videotechnikával dolgozni, szinte minden előadásunkban felbontottuk a hagyományos teret, elkezdtük különféle módokon bevonni a nézőket az előadásainkba, kivittük más terekbe, kocsmákba, partykra, a város különböző részeire a színházat és a többi. Ha látok egy előadást, sokszor jut eszembe, hogy mi ezt már 20 éve megcsináltuk, csak igazából soha nem vettek minket komolyan. Belátom, jó pár évig én se vettem magamat, éppen azért, hogy szabadon csinálhassam, ami eszembe jut. Először a formákkal kezdtünk játszani, új terekkel, helyekkel, később pedig már az új dramaturgiai utak érdekeltek, mert a formai furcsaság kezdett megszokottá válni. És nekem nincs kedvem azzal foglalkozni, amit már korábban megcsináltak, megcsináltam. 
-------------------------------------------------------------------------------- 
AZ INTERJÚ VIDEOVÁLTOZATA: 
 

-------------------------------------------------------------------------------- 
 
A Korrup Schőn, ami most 14-én lesz a Trafóban, miben jelent újat? 
 
Itt egy talált színházi formával dolgozunk, amit már korábban is sokat használtunk különböző témák kapcsán. Ez egyfajta dokumentarista színház, ami még a Tilos az Á-s időkre nyúlik vissza. A forma lényege, hogy a szereplők a közönség között ülnek, szinte civilek, ezért bárki megszólalhat benne, hiszen saját történetekről van szó. Így a civil is hitelesen szólalhat meg a saját hangján és történeteivel, és a színész is tud természetes, hiteles; civil lenni. A technikai különlegessége pedig, hogy a résztvevőket folyamatosan veszi egy kamera, így a kivetítőn nagyon közel látjuk azt, aki éppen beszél, ettől pedig dokumentumfilm jellege is van a dolognak. Magát a Korrup Schőnt felkérésre csináltuk, a Transparency International és a 444 kiírt egy közös pályázatot, amire korrupcióval, mutyival kapcsolatos igaz történeteket lehetett beküldeni. Ezeket részben mi zsűriztük, válogattuk, és aztán felhasználva a történeteket, készítettünk egy olyan előadást, ami nem csak egy falu, Dögönd, de egész Magyarország képét kirajzolja.  
 
Másnap, 15-én lesz szintén a Trafóban a Nagy Színészverseny, ami egyben TÁP támogató est is. Itt mire lehet számítani? 
 
A Nagy Színészverseny tulajdonképpen a Minden Rossz Varietének egy oldalága, amiben olyan feladatokat adunk a színészeknek, amik furcsák, viccesek, különlegesek. Hasonlít egy tehetségkutatóra is, de azért többségében olyan feladatok kerülnek elő, amik még egy színészt is meglepnek. Igazából itt is a szabadság a lényeg, hogy felmegyünk a színpadra, körülbelül tudjuk, mit akarunk, de ezen belül aztán tényleg bármi megtörténhet. 
 
Ha már támogató est, muszáj megkérdeznem: hiszel a mecenatúra működésében? 
 
Időlegesen nálunk is működött, de a független színházak esetében nem olyan egyszerű a helyzet, hiszen nem olyan presztízsérték támogatni egy kis alkotócsapatot, mint mondjuk a Katona József Színházat, ahol egyébként nagyon jól kiépített mecénásprogram van. Persze volt egy-két önzetlen ember is, aki támogatott minket, de megesett az is, hogy egyikük cégét 1 forintért felvásárolták a kormányzó párt emberei, így megszakadt ez a fajta viszony közöttünk. Én egyébként kifejezetten próbálom kerülni a pénzzel való foglalkozást, mert az mindig különbségtételt, hierarchiát jelent. Persze pénz nélkül nem lehet dolgozni, főleg egy ilyen kaotikus rendszerben, és nagy szükség is lenne olyan emberekre, akik segítenek működtetni a hazai mecenatúrát.  
 
Hogy látod, ez a forráshiány szolidaritást hív elő a szakmán belül vagy éppen hogy kiélezett versenyhelyzetet teremt meg? 
 
Azt nem nagyon látom, hogy a szolidaritást előhívná. Inkább látszattörekvések vannak. Azt például, hogy egy kőszínház rengeteg pénzért odaadja a játszóhelyét egy független társulatnak, nem feltétlenül nevezném szolidaritásnak. Persze vannak felbuggyanó dolgok, hogy ejnye, ha már együtt állunk a színpadon, csak kellene valamit tenni, de konkrét segítségnyújtás alig-alig van, és hát mindenki el van foglalva saját maga életben maradásával. Ilyen szempontból érthető a szolidaritás hiánya, ugyanakkor csak együtt lehetne egy működőképesebb rendszert kialakítani. És hát a független szféra minden sérülése komoly következményekkel járhat, mert ez az underground az a gyökér, amiből később kinő a fa. Ha ezt a gyökereket hagyják elsorvadni, akkor azt előbb-utóbb mindenki meg fogja érezni a saját bőrén. 
 
Ahogy te is mondtad, a szolidaritás hiánya önvédelemből fakad. Szoktad magad néha óvatosságon kapni? 
 
Persze, szoktam magam öncenzúrázni, aztán ezen annyira feldühödöm, hogy kétszeresen adom ki magamból. Nem lehet az, hogy az óvatosságom kerekedjen felül, nem lehet folyamatosan attól félni, hogy mit gondolnak majd mások, hogy mivel akarnak majd ezúttal ellehetetleníteni.  
 
Akkor továbbra is tartod azt, hogy a TÁP-nál minden belefér? 
 
Igen, szeretném tartani. Még azt is mondom, hogy a dilettáns dolgok is, mert dilettantizmusból is születhet valami zseniális, nagyon vékony a határvonal. És szeretnék nem a politikával foglalkozni, hanem a művészettel, a művészet önmagáért valóságával, mert annak van értelme: hogy nincs értelme, ettől igazán értékes. Mindig is többféle működésünk volt, ezért a kuratóriumok nagyon nehezen tudják definiálni, hogy mit is csinálunk valójában. Merthogy ott van a repertoárunkon a minden pontján kidolgozott, kritikusok által díjazott, hatórás Utas és holdvilág, vele szemben meg, a teljesen más logikára, formára épülő Minden Rossz Varieté is, ami egy totál dekonstruktív előadás, rengeteg kínos és kellemetlen etűddel, mikor sikerül, viszont mindig ott az esélye, hogy megszületik benne egy-egy olyan pillanat, amit már 5-10 éve vagy soha nem látott színpadon az ember. Pont mostanában kezdtem azon gondolkodni, hogy kevés olyan alkotó van ma, aki ne fordult volna meg ilyen-olyan módon a TÁP Színháznál éppen emiatt a műhelyjelleg miatt. Mert itt mindenki ki tudja próbálni magát úgy, ahogyan szeretné, akár a színházi koraszülöttek, önjelöltek, zsenik, dilettánsok, nagyon fiatalok vagy öregek, személyiség vagy egyéb zavarosok, mindenféle mások, ne adj' isten kormánypárti politikusok is, Németh Szilárdot például nagyon adnám, ha ahhoz szottyanna kedve, hogy kipróbálja magát színházban. Nálunk senkinek nem kell szégyellnie a furcsaságát, mert itt nem lesz fura. 
Dézsi Fruzsina
2020.02.13
|


Copyright © 2020 Minnetonka Lapkiadó Kft.