Warren Zevon: The Wind

Zevon soha nem tartozott a dalszerzők legelitebb csúcsligájába, de már a hatvanas évek vége óta tényező a tengerentúli rockzenében, dalszerzőként, előadóként, producerként (The Everly Brothers) egyaránt. Nem számítva debütálását (Wanted Dead Or Alive – 1969), Jackson Browne baráti segítségével rögzített korai lemezei (Warren Zevon – 1976, Excitable Boy – 1978, Bad Luck Streak In Dancing School – 1980) mind a szakma, mind a közönség kegyeit elnyerték. Mégis jókora meglepetést okozott, amikor egy hosszabb szünet után élete legjobb lemezével tért vissza (Sentimental Hygiene – 1987), melyen a zenészvilág krémje is tiszteletét tette (Bob Dylan, Neil Young, George Cinton, Brian Setzer, Flea, a teljes R.E.M. stb.). Majd egy titkosnak induló projekt keretében feldolgozáslemezt jelentetett meg: a Hindu Love Gods néven kiadott (egy Prince-szerzemény mellett csupa klasszikus blues dalt tartalmazó) korongon az R.E.M. három hangszerese kísérte, ami azért is kísérteties, mert Michael Stipe és Zevon hangja bámulatos hasonlóságot mutat! A kilencvenes éveket közepes lemezekkel bekkelte ki és már éppen kezdett a totális feledés homályába veszni, amikor az orvosa közölte vele, hogy operálhatatlan periódusban van betegsége (a súlyos ivászatok mellett kemény dohányos is volt Zevon).

Ilyenkor az igazán nagy élet- és lelkierővel bírók nekiállnak dolgozni, összegzést készíteni (lásd például: George Harrison). Ami aztán lehet szentimentális amerikai melodráma és lehet erős, férfias búcsú (mondjuk független kisrealista alkotás), de mindenképpen nehéz a körülményeket kizárni, így a végeredmény hallgatásakor is. Vajon ha „minden normálisan folyik”, akkor is képes lett volna-e Zevon a halovány lemezek után egy ilyen erős anyaggal előrukkolni, vagy a búcsúzás lehetősége adott plusz ihletet? Lényegtelen, a lemez tényleg nagyon jó (na jó, annyira azért nem, amennyire az amerikai sajtó felértékelte) és a halál torkából küldött dalok kibírják a drámát is. Mellesleg Zevon a végső jósolt időpontig húzta, így a lemez még életében megjelent, sőt megérhette első unokája születését is. A közreműködő népes vendégsereg (Jackson Browne, Bruce Springsteen, Tom Petty, Don Henley, Emmylou Harris, Ry Cooder és a többiek) inkább csak jelképes tisztelgésből szerepel a korongon, ez Zevon lemeze. Mindössze Jorge Calderón produceri – és részben társszerzői – segítsége erősebb a többiekénél, továbbá Bob Dylan dala (Knockin` On Heaven`s Door) a kölcsön, de ez a körülmények ismeretében több mint stílszerű. A Stipe-analógia itt is nagyon komolyan megállja a helyét, a lemez folyamán többször lehet olyan érzésünk, mintha ő énekelne, még ha a két nyitószám „utazós” boogie rockja nem is feltétlen juttatná eszünkbe az R.E.M.-et, igaz, ez egy (élettől, szeretettektől, barátoktól) elköszönő lemez elképzelésében is szokatlan lenne. A hetvenes éveket idéző, érzelgősségtől mentes visszaemlékezések az uralkodók („dirty life and times”), s bár a Knockin` On Heaven`s Door egyből a lényegre tér, de rögtön utána megint egy vidám és játékos zongora uralta gyors szám jön. A meglepetések sora nem ér véget, szép, okos, ihletett balladák, bluesok, közép- és gyorstempójú dalok váltják egymást, de mindben van a hagyományos dalszerző-előadói megoldásokhoz képest valami plusz hangszerelési ötlet, vagány groove, nyelvi lelemény (sőt egyben még spanyol szöveg is). Markáns elköszönés, megőrizzük emlékezetünkben.


8/10