Rom-mánia

Nándori és csapata Mihai Pacepa, a renegáttá lett egykori Securitate-főnök nyolcvanas években írt (nálunk a rendszerváltozás környékén megjelent) könyvének, ennek az egyszerre bizarr és gyomorszorító anekdotákat elősoroló rémregénynek a mozgóképesítését tűzte ki célul. A Ceausescu-rezsim viselt dolgait leltárba szedő könyvön kívül semmi egyéb forrást nem használtak fel az alkotók, és ez nem csupán az egyes jeleneteken, hanem a film szerkezetén is meglátszik. Az epizódok lazán kapcsolódnak egymáshoz - ezekből megtudhatjuk például, hogy miként próbált Nicolae Caeusescu téli almát termeszteni, hallunk Elena Caeusescu balul sikerült kémiai kísérleteiről, látjuk a trónörököst, Nicut orgiázni és így tovább -, összefüggő, épkézláb cselekménynek azonban nyoma sincs. 
 
Szomorú látni, hogy az erdélyi magyar színjátszás legkiválóbbjai (a nagyszerű Bóér Ferenctől a zseniális Bogdán Zsoltig) csak egy efféle moziban tudnak megmutatkozni nálunk. A film igazi gyengesége a hakni-ízű forgatókönyv mellett az erőszakolt, művi gegdömping, a dél-amerikai szappanoperák vizuális megmunkálást is alulmúló képi világ, az együgyű verses narráció, illetve a morális értelemben erősen vitatható alapkoncepció. 
 
A „romániai Tanú” elkészítését megcélzó Nándori hozzáállása meglehetőst problematikus; mert bármily szörnyű dolgokat vittek végbe Caeusescuék, immáron másfél évtizede halottak, s a döglött oroszlán rugdosása önmagában még nem erény.