Az utazások és bőröndök asszonya vagyok - Jeanne Moreau

A francia mozi legvonzóbb és legokosabb nagyasszonya Budapesten járt, és még ma is olyan bájos és lebilincselő, mint amikor először láthattuk olyan ragyogó filmekben, mint a Jules és Jim, az Egy szobalány naplója vagy a Viva María! Jeanne Moreau az Europa Cinemas mozihálózat tízéves jubileumi konferenciájának díszvendégeként látogatott – életében először – a magyar fővárosba, ahol a színésznő tiszteletére ünnepélyes körülmények között levetítették Utolsó napjaim című új filmjét is, mely 2006 tavaszán kerül a hazai mozikba.

Kattints a képekre!
Kattints a képekre!

Az angol anyától és francia apától 1928-ban Párizsban született Jeanne Moreau kétségkívül az egyik legnagyobb - ha nem a legnagyobb - élő színésznő, aki a legjobb rendezőkkel dolgozott a filmtörténet legmaradandóbb alkotásaiban (Louis Malle: Felvonó a vérpadra, Michelangelo Antonioni: Az éjszaka, Peter Brook: Moderato cantabile, Francois Truffaut: Jules és Jim, Orson Welles: A per, Falstaff, Luis Bunuel: Egy szobalány naplója, Tony Richardson: Mademoiselle, Bertrand Blier: Herék, avagy a tojástánc, Elia Kazan: Az utolsó filmcézár, Joseph Losey: Klein úr, Rainer Werner Fassbinder: Querelle stb.). A színházi és filmes szerepei mellett rendezőként és énekesnőként is elismert Moreau még ma, 77 évesen is egyszerre testesíti meg az örök szépséget és a modern nőt. Egy rakás fárasztó interjú és kötelező megjelenés után is pontosan olyan volt, mint amikor először láttuk a moziban: nyílt, szókimondó, nagyon okos és kicsit kacér.



- Francois Ozon Utolsó napjaim című filmjében egy alig öt-hat perces szerepe van csupán, mégis Öné az egyik legemlékezetesebb jelenet. Ezt hogyan tudta elérni?


- Ó, én nem állítanám, hogy az lenne a legemlékezetesebb. Azt hiszem, a film szerkezetében az a nagyanya-unoka kapcsolat egy meghatározó, kritikus pillanatban jön. A film az elejétől végéig egy fiatalember útját mutatja be, aki haldoklik, és ahogy közeledik a halálhoz, kétségbeesett kutatást folytat... Szerintem a film szerkesztése és vágása miatt tesz az a jelenet olyan nagy benyomást a nézőkre, ez nem csupán az én érdemem. Aki csinált már filmet, az tudja, hogy a vágószobában milyen hihetetlen hatalmuk van az alkotóknak, teljesen át tudják alakítani a dolgokat, lenyűgöző módon.

- Úgy hírlik, Ozon nagyon sajnálta, hogy Ön nem játszott már az egyik korábbi filmjében, a 8 nőben...

- Nem pont ezt mondta, hanem azt, hogy nem volt benne hozzám illő szerep. Azt mondta nekem: „Nagyon sajnálom, Jeanne, hogy nem volt magának való szerep abban a filmben. De cserébe, az ön iránti tiszteletből az egyik színésznőre ugyanolyan vállpántos kis kötényt adtam, amilyet Ön viselt az Egy szobalány naplója című filmben, hogy ezzel is Önre emlékeztessen.”


- Ön a legjobb rendezőkkel dolgozott az elmúlt ötven évben. Francois Ozon milyen hozzájuk viszonyítva?

- Ő nagyon más, nagyon különleges figura. De amúgy sem hasonlíthatjuk össze az ötvenes-hatvanas években - vagy akár a hetvenes vagy nyolcvanas években - készült filmeket azokkal, amelyek a 2000-es években születnek. A világ nagyot változott, az emberek karaktere is hatalmasat változott. Azokban a régi időkben nem volt tévé, az emberek még szántak rá időt, hogy elolvassanak egy könyvet az első oldaltól az utolsóig. Az embereknek nem volt képernyőjük a hálószobájukban, amit távkapcsolóval kattintgathattak volna - klikk, klikk, klikk -, amikor unatkoztak. A mozi teljesen más módon fejezte ki magát. Azóta az értékítéletek és az emberi viszonyok átalakulása - például a szexuális kapcsolatok szabadsága - mindent újraformált, a történetmesélés módját, a karaktereket, de technikailag is minden megváltozott. Az igazat megvallva nagyon elkeserítene, ha a mai rendezők úgy filmeznének, mint a régiek, akik az ötvenes-hatvanas években alkottak. Az egy katasztrófa lenne.

- Az old school is lehet cool...

- A cool kifejezés teljesen értelmetlen volt Orson Welles, Antonioni vagy Bunuel esetében. Pedig Bunuel aztán elképesztően botrányos volt... Épp ő jutott eszembe ma reggel azon a konferencián, amin részt vettem. Volt egy látomásom, egy amolyan „bunueles” vízió. Ott ültek a miniszterek a vörös lepellel leterített asztal mögött, és csak deréktól felfelé látszottak. A baloldalon foglalt helyet egy brit miniszter, egy fekete bőrű férfi, aki gyönyörű beszédet tartott. Néztem, ahogy ott van a fényben, körülötte egy csomó virág, és gondoltam magamban: „ó, ha mindenki félmeztelen lenne, ő lenne itt a legjobb pasi, az a fekete fickó!” Aztán elkezdtem a közönséget nézni: volt, aki unatkozott, volt, aki még el is bóbiskolt. Gondoltam, milyen nagyszerű lenne, ha akadna a közönségben egy pár, amelyik elkezdene vadul csókolózni, csinálni valamit botrányosat (nevet).

Kattints a képekre!
Kattints a képekre!

- Luis Bunuel, Louis Malle, Francois Truffaut, Orson Welles, Joseph Losey, Fassbinder... hitetetlen rendezői névsor. Kivel volt legjobb dolgozni közülük emberileg, és kivel művészi szempontból? Vagy a kettő általában egybeesett?

- Erre nem lehet válaszolni. Lehetetlen. Ez olyan, mint amikor utazik valaki, valaki, aki intelligens, kíváncsi és nyitott. Elmegy Velencébe, Nápolyba, Kiotóba, Szingapúrba... Minden helyen különleges, erős képeket lát, más kultúrákat, más embereket, más érzelmeket. Nem lehet rangsorolni, ez mind a része az utazásunknak. Orson a barátom volt egészen a haláláig, ugyanez volt a helyzet Bunuellel, ugyanez Francois-val, Jacques Demivel, Fassbinderrel, Joseph Losey-val, Tony Richardsonnal... Nem lehet rangsorolni, ez egy egybefüggő tapasztalat. Megrövidítené az életemet, ha azt mondanám, hogy ezt és ezt szerettem a legjobban, mert ilyen volt vagy olyan. Olyan ez, mint amikor szeretői vannak az embernek, mindegyikben van valami különleges. Zajlik az élet, utazunk, egy ideig ugyanazon az úton haladunk, aztán elválnak az útjaink. Nem lehet a múltat eltüntetni, csak azért, hogy elmondhassuk, mennyire élvezzük a jelent. Ez olyan lenne, mint egy fa gyökerek nélkül.


- Ön volt az ötvenes évek végének és a hatvanas éveknek a legismertebb, legnépszerűbb francia színésznője Brigitte Bardot mellett. Bardot-val egy generációba tartoztak, még egy nagyon sikeres közös filmjük is volt, a Viva María! Volt Önök között bármiféle rivalizálás?


-Nem, a rivalizálás nincs benne a természetemben. Brigitte amúgy is teljesen különleges eset volt. Teljesen nyílt szexualitást, amolyan kamaszos szexualitást képviselt, és nem csak amiatt, hogy néhány évvel fiatalabb volt nálam. Egyáltalán nem tartoztunk egyazon típusba. Én sokkal titokzatosabb figurákat játszottam, az őáltala alakított karakterektől teljesen eltérő figurákat.

- Tartja még mostanában is Bardot-val a kapcsolatot?

- Ó nem. Többször tettem neki szívességeket a munkájában, az általa fontosnak tartott ügyekben, de már nagyon régóta nem találkoztuk. Azt hiszem, ő nagyon kevés emberrel tart kapcsolatot.


- Bardot-val ellentétben Ön a mai napig aktív maradt színésznőként. Hány filmes ajánlatot kap mostanában?

- Eleget. Attól, hogy öregebb vagyok, még vannak jónéhányan, akik velem akarnak forgatni, még Amerikából is. Sok hasonló korú angolszász színésznő is rendszeresen forgat. Judi Dench sem egy fiatal lány már, ő is hetven fölött van már. Vagy Helen Mirren, ő is elmúlt hatvan. Minden attól függ, milyen személyiséget reprezentálunk. Talán azoknak a színésznőknek van csak ilyesmivel problémájuk, akik beleragadtak a csábító nő szerepébe, akik csak szerelmeseket szeretnek játszani. A kép, amit - akár tudat alatt - magukról alkotnak, vagy amit az ügynökük alkot róluk, behatárolja őket. De attól a pillanattól, amikor tudatosul bennünk, hogy színésznőnek lenni egy bizonyos filozófia keresése, már egy bizonyos humanizmus mozgat minket.

- Hogyan válogat a filmes ajánlatok közül?

- Filmet készíteni valakivel egy kaland, egy nagyon intim élmény. A kapcsolatok hirtelen alakulnak ki, mert csak nagyon rövid időt töltünk együtt, öt-hat hetet, tehát jó választásokat kell hozni. Ez olyan, mint hajóútra indulni: ha elhagyjuk a szárazföldet, és nem tudjuk, mikor térünk vissza pontosan, jobb, ha gondosan megválasztjuk az útitársainkat.


- Több szerepet is elutasított a karrierje során. Volt olyan, amit utólag megbánt, hogy nem vállalt el?


- A múltkor, körülbelül két hónappal ezelőtt valaki már feltett nekem egy ilyen kérdést, és akkor elgondolkodtam ezen. Igen, talán. Azért arra kíváncsi lennék, vajon megváltoztatta volna-e az életemet, a pályámat, ha nem utasítom vissza azt a szerepet, amit végül Jean Simmons játszott el helyettem Stanley Kubrick egyik korai filmjében, a Spartacusban. Nem tudom, miért utasítottam vissza. Az akkori ügynököm szerint azért, mert épp szerelmes voltam. Talán tényleg ez volt az igazság. Most már mindegy.

- Régebben, a hetvenes években Ön is megpróbálkozott a filmrendezéssel...

- Igen, de azzal már felhagytam.

- Miért?

- Mert túlságosan sok időt vesz igénybe, két-három évet is. Ez alatt az idő alatt inkább segítek más rendezőknek, hogy megcsinálhassák a saját filmjüket.

- Hogyan látja a francia mozi mai helyzetét? Talán Ön van a legjobb pozícióban ahhoz, hogy megítélje ezt.

Kattints a képekre!
Kattints a képekre!

- Azt hiszem, Franciaországban nagyon szerencsések vagyunk, mert kialakult egy bizonyos modus vivendi... Hoppá, ez milyen jó dalcím lenne! (jegyzetfüzetet vesz elő a táskájából) Kérhetnék egy tollat? Szeretném leírni ezt a latin kifejezést... (kap egy tollat, leírja). Tehát kialakult egy működőképes rendszer, ahol az alkotók kaphatnak pénzt forgatókönyvírásra, kaphatnak segítséget ahhoz, hogy elkezdjék a produkciós munkát, rávehetnek koprodukcióra bizonyos tévécsatornákat, akár más országokból is. Ha túl nehéznek találják, hogy mozifilmet forgassanak, készíthetik a televízió számára is. Egyre több fiatal rendező és rendezőnő van, akik francia tévécsatornák - például az ARTE - koprodukciójában forgatják a filmjeiket, de azok moziforgalmazásba is kerülnek és kiadják őket DVD-n is. Sok lehetőség van rá, hogy a fiatal filmesek teret kapjanak az alkotáshoz, szabadon lélegezhessenek.

- A francia színésznők új generációjában kik a kedvencei? Kiben látja közülük a lehetséges utódját, örökösét?


- Ó, utódról, örökösről én nem beszélnék, az én szememben mindenki független egyéniség. Van több kedvencem is, bár lehet, hogy itt Magyarországon nem cseng túl ismerősen a nevük. Jeanne Balibar például csodálatos, vele az Elátkozott királyok című tévésorozatban forgattam. Aztán ott van Julie Depardieu is - és nem azért, mert ő Gérard lánya -, őt is csodálatos színésznőnek tartom.

- Hogyan él Ön mostanában? A családjával?

- Egyáltalán nem, sosem éltem családdal, mindig független életet vezettem. Egyedül élek, Párizsban - mármint amikor éppen nem kell utaznom sehová. Mert amúgy folyton úton vagyok: az utazások és bőröndök asszonya vagyok.




interjú + fotók:
Vízer Balázs + Déri Zsolt
2005.12.05
|


Film premierek

Rontó Ralph

amerikai animációs film, 92 perc, 2012
Copyright © 2021 Minnetonka Lapkiadó Kft.