Kedvenc helyek

„Nagyon fontos a megfelelő kölcsönhatás” – Therapy?

A 2006-ban One Cure Fits All címmel immár kilencedik – és ismét remekül sikerült – stúdióalbumát megjelentető észak-ír Therapy? együttes az egyik leggyakrabban visszatérő külföldi sztárvendégének számít a Sziget Fesztivál történetében. A negyedszer „szigetelő” zenekar most először játszott nálunk triófelállásban, így a legnagyobb – még szintén hármasban összehozott – slágereket első alkalommal hallhattuk autentikus formában. A Therapy? tagjaival a fellépés előtt beszélgettünk.
A koncert előtti napfényben és hőségben a gitáros-énekes Andy Crains lett volna interjúalanyunk, ám az ő tévés riportjai nagyon elhúzódtak, így a betervezett beszélgetés előtt két perccel derült ki, hogy végül be kell érnünk a ritmusszekcióval. A frontembernek címzett kérdések mehettek a kukába, viszont cserébe két – médiafronton alulfoglalkoztatott, így talán még inkább – lelkes beszélgetőtársunk is akadt. A 2001-es Shameless és a 2003-as High Anxiety albumok között csatlakozott angol származású Neil Cooper dobos és a kölyökképű, de Therapy?-szinten veterán – a trió 1989-es indulásától fix tagnak számító – észak-ír Michael McKeegan basszusgitáros jó kedéllyel válaszolgatott a kérdésekre.  
 
 
- A gyakori vélekedés szerint a Therapy? a híd a Nirvana és a Metallica között: a zenekar, amely összehozta az indie és a metál zene rajongóit...  
 
Michael: - Ha ez tényleg így van, akkor az meglehetősen hízelgő ránk nézve.  
 
- Valójában azonban a ti gyökereitek máshová nyúlnak vissza. Mi jelentett inspirációt a Therapy?-nak az induláskor?  
 
Michael: - Metált nem igazán hallgattunk, inkább amerikai posztpunk zenekarokat, mint a Killing Joke (ez speciel angol – a szerk.), a Hüsker Dü, a korai Sonic Youth. Akkoriban bontakozott a grunge színtér, a Mudhoney, a Soundgarden és ezek a zenék sokkal jobban megfogtak minket, mint azok a zenekarok, amiket Írországban hallhattunk a nyolcvanas években: a U2 vagy például a Simple Minds. Mi azért akartunk zenészek lenni, mert olyanok lemezeit hallgattuk, mint a Pixies, a Big Black vagy a Black Flag. Ezek voltak a kiindulási pontok, a minták, amikor létrehoztuk a zenekart: egyfajta agresszív, de dallamos zenét akartunk játszani, amerikai stílusú posztpunkot – vagy nevezd, aminek akarod.  
 
- A korai kiadványaitok meglehetősen zajosak voltak. Egy másik, akkoriban működő ír zaj-pop zenekar, a My Bloody Valentine nem volt rátok hatással?  
 
Michael: - Nem igazán, nem, nem mondhatnám. Ők túlzottan is artisztikusak voltak számunkra.  
 
- A személyi változások közepette te és Andy jelentitek az állandóságot a zenekarban: ti ketten máig megmaradtatok az induló felállásból. Különlegessé teszi ez a kapcsolatotokat a Therapy?-n belül?  
 
Michael: - Azt hiszem, mindig is meglehetősen jól megvoltunk egymással. A zenekar előtt nem ismertük egymást, a legelső próbán találkoztunk (a Therapy?-t Andy Crains eredetileg Fyfe Ewing dobossal alakította, Michael egy hirdetésre jelentkezett – a szerk.), de már rögtön az elején nagyon jól kijöttünk egymással. Sok közös volt bennünk, főleg a zenei ízlést tekintve. Amikor fiatalon beindítasz egy zenekart, sok érdekes élményen kell, hogy keresztülmenj (nevet). Sokat tanultok a közös tapasztalatokból, amik aztán sokkal erőssebbé teszik a barátságotokat. Ha például rossz napom van, azt ő észreveszi és átsegít a problémákon. Bárkinek lehet szar napja, és ebben a zenekarban mindenki tiszteletben tartja ilyenkor a másikat. Rengeteg zenekarral találkoztam, ahol a tagok gyűlölik egymást, ez szerintem igen-igen szomorú. Én nem tudnék egy olyan együttesben létezni, ahol nem bírom a másikat. Rémisztő lehet.  
 
Neil: - Nincs semmi értelme. Akkor miért vannak együtt? A pénzért? Pláne, ha még pénzt se keresnek, mint ahogy oly sokáig én se (nevetnek).  
 
Michael: - Nagyon fontos a megfelelő kölcsönhatás. Ha valakinek nem tetszik valami, nálunk senki sem húzza fel magát. Miután Neil csatlakozott, nagy felelősséget vett magára – egyáltalán nem arról van szó, hogy Andy és én alakítjuk a szabályokat, és ezekhez kell tartania magát mindenkinek. Én egyáltalán nem szeretnék egy ilyen zenekarban játszani.  
 
- Neil, te 2001 végén léptél be az akkor már jó ideje működő, sok mindenen keresztülment együttesbe. Milyen volt egy ilyen komoly „intézményhez” csatlakozni?  
 
Neil: - Nos, én tulajdonképpen már nagyon régóta ismerem a srácokat, 1991-ben találkoztam velük először, vagy 1990-ben, már nem is tudom. Egy The Beyond nevű zenekarban voltam akkoriban, és együtt turnéztunk. Szóval az ismeretség elég régi. Aztán egyszer elmentem egy londoni koncertjükre, és ott véletlenül találkoztam Andyvel, ők meg pont akkoriban kerestek új dobost, szóval igazán szerencsés véletlen egybeesés hozott össze minket újra. Elmentem velük egy portugáliai koncertre, csak hogy megnézzük, működik-e a dolog, és minden nagyon jól klappolt. Fantasztikus volt – ez mégiscsak a Therapy?, érted. Komoly múlt, remek dalok – briliáns érzés volt! 
 
- Jól tudom, hogy te annak idején tagja voltál a szépreményű, zajos britpopot játszó zenekarnak, a Cable-nek is?  
 
Neil: - Arra talán már csak egyedül te emlékszel (mosolyog). 
 
- Menjünk végig a zenekar történetén a kezdetektől. A Therapy? már a korai, független kiadású EP-ekkel, minialbumokkal meglehetősen zajos sikert aratott, ám miután felfigyelt rátok egy nagy kiadó, 1993 tájára már igazi sztárzenekar lettetek. Milyen volt „indie-ből MTV-be” váltani?  
 
Michael: - Nyilvánvalóan egyre több ember vett észre bennünket, és elkezdtünk elképesztő mennyiségű lemezt eladni. Talán, mert kis léptékben kezdtünk, megtanultuk helyén kezelni a dolgokat. Nincs szükségem a pénzre azért, hogy sportkocsikat vegyek, vagy más hülye dolgokat. Amit szeretek ezzel a dologgal kapcsolatban, az sokkal inkább az, hogy használni tudjuk a pénzt. Ezzel a producerrel szeretnénk dolgozni, ebben a stúdióban, ezt a grafikust, vagy fotóst szeretnénk megkérni a lemezborító megtervezéséhez, ilyesmik. Azért elég beteg dolog egy multinál lenni. Nem tudom, hogy megy ez manapság, de nem hinném, hogy túl egészséges lenne. Azt akarják, hogy az első lemezeddel csináld meg a tutit. Nekünk az tetszett az A&M-ben, hogy – bár nem ajánlottak annyi pénzt mint más kiadók, de – megmaradt a művészi szabadságunk. Továbbá kétlemezes szerződésünk volt, ami azt jelentette, hogy nem dobhattak ki minket az első után. Ilyet ma már aligha kap valaki (nevetnek). Szerencsések voltunk: a Nurse (az 1992-es album – a szerk.) nem fogyott rosszul, de a dolgok igazán a Troublegummal indultak be. Persze jöttek a nagy turnék, hatalmas fesztiválokon kezdtünk játszani, rengeteget utaztunk. Nagyon izgalmas, szép időszak volt.
 
- Legsikeresebb lemezeitek, az 1994-es Troublegum és az 1995-ös Infernal Love idején MTV-kedvencek voltatok, a korszak egyik legsikeresebb rockzenekara. Nem hiányzik az akkori népszerűség?  
 
Michael: - Nagyon szép időszak volt, de nem éreztünk különösebben durva váltást. Szépen fokozatosan léptünk fel egyre nagyobb közönség előtt, megvolt a lassan kiépített bázisunk, így nem is szaladt el velünk a szekér. A siker pedig amilyen könnyen jön, olyan gyorsan megy is… 
 
- Az Infernal Love némileg útkereső lemez, a csellós-gitáros Martin McCarrick csatlakozása után már kvartettként felvett 1998-as Semi-Detached pedig zajos, ám mégis felemás anyag volt. De aztán a Therapy? újra megtalálta gyökereit: onnantól mintha újra nagyobb önbizalommal készítettétek volna a lemezeket, és mintha újra az elvárások súlya nélkül dolgoztatok volna. 
 
Michael: - A Semi-Detacheddel az volt a helyzet, hogy nem igazán volt pontos elképzelésünk, nem igazán tudtuk akkoriban, mit is szeretnénk csinálni. Túl sok időt töltöttünk vele, túl sok utólagos keverést végeztünk rajta.  
 
Neil:
- Az volt az, amelyiket egy éven keresztül készítettétek, ugye?
 
Michael: - Igen, kisebb kihagyásokkal, de folyamatosan dolgoztunk rajta. Szükségünk lett volna egy rendezőelvre, de nehezen találtuk meg.
 
- A borító tanúsága szerint a Semi-Detached idején váltatok „demokratikus” zenekarrá, már ami a dalszerzést illeti.  
 
Michael: - A Nurse albumig bezárólag nagyjából az volt a formula, hogy Andy írta a szövegeket, és ő meg én együtt szereztük hozzá a zenét. A Troublegumon és az Infernal Love-on viszont nagyjából mindent Andy szerzett. Ez azonban nem azért volt, mert Andy ezt akarta – egyszerűen csak ez egy olyan periódus volt, amikor az ő dalai voltak a legjobbak. Mindenkinek voltak ötletei, de valahogy nem volt meg bennük a kohézió. Ha volt 20 dalunk, akkor abból kiválasztottuk a 12 legjobbat, és leszartuk, hogy éppen melyiket ki írta.  
 
- Ezek szerint azóta javultatok dalszerzőként.
 
Michael: - Igazából eléggé változatosan szerezzük a lemezeinket. Van, hogy Andy írja a dalt 99% százalékig, még a dobtémákat is. Máskor meg közösen alakítjuk ki, de tény, hogy az utóbbi időben több a közös szerzemény.  
 
Neil: - Az utolsó két lemezt (a 2004-es Never Apologise, Never Explain és a 2006-os One Cure Fits All albumokat – a szerk.) nagyon sok próba előzte meg, gyakran hosszú munkafolyamatként születtek meg a szerzemények. Volt, hogy elvonultunk kettesben Andyvel, és napokig dolgoztunk néhány ötleten. Megvan köztünk a szellemi vibráció, így tudjuk jól, hogy mi az, ami mindhármunknak megfelel, és ami meg nem esik ebbe a tartományba, azt nem erőltetjük.  
 
Michael: - El kell fogadnunk, hogy mi az, ami működik a Therapy? stílusán belül, és ami kívül esik ezen, azzal nem foglalkozunk.  
 
- A zenekaron belüli belső egyensúly gyakran változott az évek során – gondolok itt a tagcserékre.  
 
Michael: - Amit nagyon bírok most a zenekarban, az az, hogy Neil csatlakozásával és azzal, hogy most újra hárman vagyunk, olyan, mint amikor kezdtük ezt az egészet. Hárman a világ ellen! Az embernek egy idő után irreális céljai lesznek: „jobban nézzek ki, keressek több pénzt, legyek nagyobb sztár” és a többi szarság. Azt hiszem, most mindannyian jól érezzük magunkat. A „mindenki egyért” elve hajt bennünket, és pontosan ez az, amiért bárkinek is érdemes zenekarban lennie. Ez nem az egók harca. Ha csak nem te vagy George Michael (röhögés). Vagy Elton John (még nagyobb röhögés).  
 
- A legjobb dolog az utóbbi albumaitokkal kapcsolatban, hogy minden alkalommal megkapom, amire számíthatok a Therapy?-hangzástól, de minden alkalommal kapok valami extrát is mellé. Az 1999-es Suicide Pact – You First albumon a mocskos megszólalást, a 2001-es Shameless idején játékos glam utalásokat, a 2003-as High Anxietyn feszességet és súlyosságot. Aztán a Never Apologise, Never Explain újra triófelállást hozott, most pedig a One Cure Fits Allon a szövegvilág megkomolyodása jelent plusz ízt.  
 
Michael: - Örülünk, ha így látod. Ami a legutóbbi szövegeket illeti, hát néha mindenki bepöccenhet kicsit. A „mindig optimistának lenni” egy lila köd. De persze erről Andyt kellene megkérdezned, a szövegírás teljesen ez ő területe.  
 
- Ha azt mondom, hogy az előbb említett albumok nem kapták meg az őket megillető figyelmet, azzal egyetértetek?  
 
Neil: - Lehet benne valami, de még így is elég sok lemezünket veszik meg, elég sokan kíváncsiak ránk koncerteken, fesztiválokon, szóval nem panaszkodhatunk. Tudod, hogy a trendek milyen sűrűn váltják egymást, úgyhogy azt mondhatom, hogy mi szerencsések vagyunk a közönségünkkel.
 
- A Therapy? egy észak-ír zenekar, ami nem szükségszerűen függ össze a politikával, mégis feltűnő, hogy mennyire kerülitek a témát.  
 
Michael: - Ha megemlíted Észak-Írországot az emberek első reakciója az ottani szituáció. De máshol is történnek jelentős politikai, történelmi események. Pontosan ezért is próbáltuk magunkat távol tartani a témától. Rengeteg helyi zenekart ismerünk személyesen, mind barátok vagyunk, nem érdekel minket egymás vallása. Amikor Amerikában vagyunk, vagy más távolabbi helyen, az emberek első reakciója az országra vonatkozik, és tökéletesen téves elképzelésük van az ottani állapotokról. Ami – mondjuk így – elszomorított, az az volt, amikor valaki azt találta mondani, hogy a Cranberries Zombie-ja indította el a békefolyamatot (Neil erre ezen erősen hahotázni kezd). Persze akkoriban indult el valami, na de mégis… „Te tényleg azt hiszed, hogy amikor emberek ötven éve dolgoznak azon, hogy béke legyen, akkor egy zenekar tud bármit is tenni az ügy érdekében?!” Egy zenekar, amelyik még csak nem is észak-ír, hanem az álmos Limerickből való! Vagy a Simple Minds a Belfast Childdal, ők meg kibaszott skótok! Na, ez elég nagy hülyeség.  
 
- Hány lemez van még a Therapy?-ban?  
 
Michael: - Még legalább tíz (nagy röhögés)! Nem, tényleg most van az hosszú idő után először, hogy rengeteg ötletünk maradt tarsolyban, ami igen kellemes pozíció egy zenekar számára: nem kell attól félnünk, hogy ismételni fogjuk magunkat.  
 
Neil: - Addig fogjuk csinálni, amíg termékenynek érezzük magunkat, amíg élvezzük, amit együtt létrehozunk.  
 
 
 
 
koncertfotók: Zaletnyik Tamás 
 
 
 
interjú + interjúfotók:  
Dömötör Endre
2006.08.31
|


Játék
Patrick deWitt nagysikerű regényéből készült ez a különleges hangulatú western, melyben egy testvérpár, Eli (Joaquin Phoenix) és Charlie Sisters (John C. Reilly) azt a megbízatást kapja, hogy végezzenek egy aranyásóval, aki meglopta főnöküket.
Ma este kilenckor Magyar Rhapsody Project a Mesterségek Ünnepén. A Bársony Bálint Sextett a magyar klasszikusokat modernizálja. . . . @mestersegekunnepe #magyarrhapsodyproject #barsonybalintsextett #klasszikusokjazzben #liszt #erkel #kodaly #bartok
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.