Ébresztő a halottnak, Tükörútvesztő

John Le Carrét, a neves brit kémregényírót sokan nevezték már a gondolkodó ember Ian Flemingjének, odáig azonban sosem merészkedtek, hogy a lassan fél évszázada gyarapodó életműben meglássák James Bond és Ingmar Bergman tökéletes randevúpontját.
Márpedig Le Carré hatvanas években készült remekművei nem csupán erőteljes intellektualizmusukkal és borongós, fagyos hangvételükkel idézik a modern szerzői film legmonumentálisabb jéghegyét: a kiábrándító titkosügynökmúltjára regényeiben visszatekintő író éppúgy szinte vallomásos őszinteséggel tárta fel magánéleti válságait (mint első házassága viszontagságat az Ébresztő a halottnak oldalain, apjával való szeretet-gyűlölet kapcsolatát A tökéletes kémben, vagy szakmai kudarcait Az árulóban), miközben minden munkájában ugyanazon reménytelen, kiüresedett és kétségbeesett mikrovilág hideg tébolyú művészi látomása sejlik fel a szikár kémtörténetek mögül. 
 
Le Carré életművében az Oroszország-házig terjedő hidegháborús korszak visszatérő hőse, George Smiley első ránézésre középkorú, visszataszító külsejű és nőktől meggyötört, vérbeli anti-Bond, a mélyben pedig állandó szakmaerkölcsi és magánéleti válságokkal küszködő, kreatív művészelme, akit mély empátiája és etikai elkötelzettsége eleve kudarcra ítél egy értelmetlen célokért bármilyen áldozatot megkövetelő hivatásban. Szerző és főhős első regénye, az 1961-es Ébresztő a halottnak, majd az öt évvel később készült filmverzió ehhez híven csupán a felszínen feszesre rántott kémtörténet: a rejtélyes külügyminisztériumi öngyilkossági ügyben saját meggyőződésből nyomozni kezdő, megfáradt kémelhárító valójában saját múltjával és házassági válságával szembesül a zsinórokat mozgató, titokzatos kelet-német szuperügynök alakjában. A hollywoodi mesteremberek közül főként bivalyerős drámai érzékével és stiláris túlkapásaival kirívó Lumet ezidőtájt készült műveihez képest (A domb; Bombabiztos; A zálogos) meglepően visszafogott, letompított módon dolgozza át a regényt - egyetlen komoly engedménye a nagyközönség elvárásai felé, hogy az eredeti cselekményt (amelyben már az első harmadban fény derül az ellenfél személyére) egyfajta klasszikus krimivé íratta át, ahol a néző számára is csak a remekül kidolgozott színházi fináléban, a Royal Shakespeare Company brutális II. Edward-előadása alatt derül ki, kivel is áll szemben az ezúttal Charles Dobbs fedőnévre hallgató Smiley. Ráadásul Lumet olvasatában nem csupán nagyobb hangsúlyt kap a főhős szenvedő, érzelmi csapdahelyzetekbe szorult személyisége: a rendező alig észrevehető módon át is rajzolja az eredeti szerelmi háromszöget, midőn a főszerepet alakító James Manson és a hajdani ügynöktársát megformáló Maximilian Schell között egyfajta viszonzatlan homoszexuális vonzalmat sejtet. Az Ébresztó a halottnak jóval kevesebb gyönyörű naplementét és látványos színészi megoldást kínál, mint az ezredfordulós Le Carré-filmverziók (Az elszánt diplomata; A panamai szabó), cserébe viszont mindent megkapunk, amit egy kiadós Bergman-féle modernista maraton kínálhat, meghasonlott művészértelmiségi hőstől a lélektani terroron keresztül egészen a nejet alakító Harriet Anderssonig. 
 
Bergman Isten nélküli világának Smiley kémuniverzumában a morális felsőbb cél, az „igaz ügy” illúzórikus mivolta felel meg: Le Carré vívódó kémhősei számára nincs sokkolóbb felismerés annál, hogy áldozataik voltaképp hiábavaló sakklépések két arctalan játékos önkényes, eszmei célok nélküli partijában. Az 1965-ben írt Tükörútvesztő hírszerző bürokratája ráadásul nem is saját életével játszik, csupán kiképzője és koordinátora az öngyilkos kelet-németországi felderítésre kiválaszott gyalogáldozatnak - így egyszerre lesz engedelmes végrehajtója és szenvedő alanya egy újabb titkosszolgálati fiaskónak. Az elismert forgatókönyvíró Frank Pierson rendezői bemutatkozását jelentő, 1969-es moziadaptáció híven követi a forrásmű kimért, precíz hangnemében levezényelt keserű sorsdrámáját (miközben az átdobott ügynök figuráját fiatalabbra és kalandosabbra formálja a későbbi szerelmi szál kedvéért): ezúttal is mintha csak egy rovargyűjteményt vizsgálnánk igen nagy távolságból, szem előtt tartva minden kis részletet, ám anélkül, hogy elvesznénk köztük - legyen szó minuciózus konspirációs manőverekről vagy személyes konfliktusok apró rezdüléseiről. Lumettől eltérően azonban Pierson cseppet sem ragaszkodik az eredeti szöveghez: jeleneteket, dialógusokat formál teljesen saját szájíze szerint, ugyanakkor minden mozzanatában megőrzi a brit szerző hangvételét, eszmevilágát. A Tükörútvesztő igen kényelmetlen filmélmény, kopár, sötét és fagyos, mint egy svéd sziget a téli napforduló idején, ami a pesszimista kémtörténeten túl az egyetemes emberi magány elkerülhetetlenségéről beszél: alapgondolatát, miszerint nem élhetünk örökké odakint a hidegben, de egymásnak sem tudunk elég melegséget nyújtani, akár Bergman is felírhatta volna bármelyik klasszikus főhősének fejfájára.
vadalma
2006.12.31
|


Film premierek

Rontó Ralph

amerikai animációs film, 92 perc, 2012
Copyright © 2021 Minnetonka Lapkiadó Kft.