Kedvenc helyek

Duffy: Rockferry

est.hu:
9/10
|
olvasói
8/10 (60)
(A&M / Universal)

A Back To Black világhódító sikere után a zeneiparnak szüksége van a tehetséges, de balhés és önpusztító Amy Winehouse mellé hasonlóan karakteres hangú, de szelídebb és megbízhatóbb modern soul-pop énekesnőkre. Candie Payne debütálása 2007 közepén még túl korainak bizonyult (I Wish I Could Have Loved You More), de 2008 elején egyszerre három új versenyző is küzd Nagy-Britanniában. A 19 éves Adele (19) és a 16 éves Gabriella Cilmi (Lessons To Be Learned) között a 23 éves Duffy tűnik az igazi befutónak: az új walesi díva márciusban hetekig egyszerre vezette a kislemez-slágerlistát (a Mercy című dallal) és az albumok listáját (a Rockferry épp Amy Winehouse sikerlemezének deluxe kiadását váltotta fel a csúcson!).
Az est.hu már 2005-ben, a Mint Royale együttes See You In The Morning albumának kritikájában is a felhívta a figyelmet az ott teljes ismeretlenként vendégéneklő Aimée Duffy nevére és hangjára, amiből – rovatunk szerzőinek hozzáértése mellett persze – az is látható, hogy a walesi szöszi már régóta készült a nagy dobásra. Duffy több mint három éven át dolgozott bemutatkozó albumán: a néhai walesi britpop zenekarok, a 60ft Dolls és a Catatonia egykori gitárosai által szerződéshez segített lány még 2004-ben egyesítette erőit Bernard Butlerrel, a korai Suede (Singles) és a Tears (Here Come The Tears) zeneszerző-gitárosával, akire nem is a Suede-életmű (és nem is a sikertelen Bernard Butler-szólólemezek), hanem a McAlmont & Butler-produkciók rajongójaként nézett fel. Butler az androgün fekete dalnokkal, David McAlmonttal (már rögtön a közös projekt Yes című 1995-ös első kislemezdalával) olyan pazarul idézte meg a hatvanas évek monumentális hangszerelésű soul-popját, hogy az énekléshez hatvanas évekbeli zenés tévéműsorok videófelvételeinek bűvöletében kedvet kapó Duffy jobb mentort nem is találhatott volna magának – és már rögtön megvolt a követendő minta is (a rokonságot McAlmont jelképes szereplése is aláhúzza egy-két háttérvokálban). 
 
A Rockferry album persze nem esik olyan hangszerelési túlzásokba, mint ami David McAlmont camp figurájával megengedhető volt, sőt Bernard Butler a dalok mintegy felében más profi szerzőtársakat is enged Duffy mellé: Jimmy Hogarth zeneszerzőként vagy producerként egy sor nívós és sikeres albumon közreműködött (Amy Winehouse: Frank, Sia: Colour The Small One, Estelle: The 18th Day..., James Blunt: Back To Bedlam, Corinne Bailey Rae: Corinne Bailey Rae, KT Tunstall: Eye To The Telescope, Drastic Fantastic, Suzanne Vega: Beauty & Crime), ahogy a multiinstrumentalista Eg White is (Emilíana Torrini: Love In The Time Of Science, Alison Moyet: Hometown, Natalie Imbruglia: Counting Down The Days, Joss Stone:Mind, Body & Soul, Kylie: X, Adele: 19), de ők ketten már többször dolgoztak közösen is (James Morrison: Undiscovered, Jamelia: Walk With Me, Beverley Knight: Music City Soul). A náluk kevésbé elit klientúrát kiszolgáló bérszerző, Steve Booker is készített a lemezre két számot Duffyval, de azok közül az egyik épp az album kétharmadánál elhelyezett Mercy, a mindent vivő szupersláger! 
 
A Rockferry – melynek gerincét a Duffy/Bulter-szerzemények adják az első kislemezre kerülő bluesos szomorúságú címadó nyitódaltól (melyet az énekesnő és a zenész-producer találkozásuk legelső napján komponálták meg) a Walker Brothers és a wall of sound világába emelkedő optimista végkicsengésű Distant Dreamerig – egy ízléses, klasszikus felépítésű, időtlen poplemez, negyven perc alatti játékidővel, csupán tíz dallal, de tíz olyan gondosan kidolgozott és összeválogatott, elsőrangú dallal, melyekben a viszonzatlan szerelemtől sujtott szövegeihez gazdag hangi adottságait is tökéletesen kihasználó Duffy nemcsak a hatvanas évekbeli brit énekesnők, Dusty Springfield, Petula Clark, Sandie Shaw, Lulu – vagy hogy egy walesi dívát is mondjunk, Shirley Bassey – hagyományait viszi méltóképpen tovább, de az amerikai soul-pop Stax- és Motown-ízeit is, sőt még a country felől univerzálissá lett Dolly Partont felidézi, és persze nem marad el a tisztelgés az utolérhetetlen Burt Bacharach-dalok első számú interpretátora, Dionne Warwick előtt sem (az album második száma, a Warwick Avenue nyilván nem véletlenül kapta címét pont arról a londoni útról/metróállomásról). 
 
Déri Zsolt
2008.04.07
|


Játék
One-woman show egy utolsó felvonásban William Luce művéből a GK Társulat és a Manna produkciójában.
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.