Kell egy híd, vissza, a hétköznapokhoz - Őze Áron

Ez az interjú egészen másképp indult volna, de a közönség közbeszólt. Az Ábel előadás után beszéltünk meg találkozót Őze Áronnal. A diákközönség (a mostani épp) mérhetetlen unintelligenciával figyelte a darab menetét, és saját kommentárjaikkal szórakoztatták egymást. Muszáj volt ezzel kezdenem.
Őze Áron: Ha megérzem, hogy éretlen a közönség, nem olyan reakciók jönnek, amely azt mutatná, hogy értik a darabot, akkor az arra sarkall, hogy még komolyabban, szigorúbban, szűkebben játsszam a szerepet, ne adjak arra lehetőséget, hogy bizonyos szavakon a szó miatt nevessenek, és ne értsék meg az egész mondatot. Bár, aki képes végigröhögni egy kutya halálát, azzal én sem tudok mit kezdeni. De ennek az ellenkezője is igaz. A legutóbbi Becketen és Szeretlek, fény!-en szívet melengető volt a közönség. És csoda, hogy egy hatszáz férőhelyes nézőtér vasárnap délután háromkor Anouilra megtelik... A Fényen nem voltak túl sokan, de hallatlanul jól vették ezt a furcsa stílust.

FidelioSúgó: Mertek röhögni.

ŐÁ: Így van, ehhez elég egy pár ember, aztán átragad. Egyébként egy előadás sosincs kész, mindig „próbálódik”. Persze, nagy meglepetés már nem érhet, megvannak a fizikális és emocionális kapaszkodók ahhoz, hogy profi szinten végigmenjen, de ezen belül a közönség is alakítja estéről estére. A Becketben II. Henriknek például úgy megyek neki minden este - elég sokrétű a szerep -, hogy fogalmam sincs, hogyan jövök ki a végére.

FS: Pedig azt gondolnám, hogy ott minden pillanat kötött, különben borul az egész.

ŐÁ: Úgy is kell lennie, de ahány kép, annyi színe van a fickónak. Hol tizenéves kamaszgyerek, hol szerelmes, szinte nő, hol éles eszű politikus, hol hiszteroid kis hülye barom... És erre is minden közönség másképp reagál. Például, ha érzem, hogy túl könnyűek, akkor a drámai részt kell erősítenem, hogy teljes képet alkossak. Neki kell ugrani, induljon el, aztán majd lesz valahogy! Ezeket „nagy fejesugrós” szerepeknek hívom. A Tartuffe is ilyen meg még jó pár - szerencsére -, amelyek olyan fajsúlyú szerepek, hogy nagyon sűrű játékot igényelnek magamból, belülről.

FS: Szeretsz belehalni egy szerepbe?

ŐÁ: Nem nagyon hiszek a színpadi szeméremben. Magunkkal, a színházzal, a közönséggel, a kollegákkal, a rendezővel szemben is szemérmetlen kitárulkozás kell ehhez a pályához, persze ízléssel. És az, hogy kinyissuk a lelkünket, a lehető legmélyebbre ássunk, ezt meg merjük mutatni, és elő is tudjuk hozni - ez kötelező. Persze úgy, hogy ne adjuk fel önmagunkat. Úgy kell bánni ezzel a „skizofréniával”, hogy hidat is kell tudni verni, vissza, az életbe, meghagyni azt a fonalat, ami visszataláltat a saját életemhez, a hétköznapokhoz. De ha nem halok bele estéről estére, akkor a színészet csak egy mindenki által megtanulható valami. Én a saját életemmel játszom, azt kell kiteríteni, abba kell belehalni. Kegyetlen dolog, de ettől szép, izgalmas, életszagú és valóságos.

FS: Itt a Pesti Magyar Színházban szerencséd is van meg nem is. Egyrészt jobbnál jobb szerepeket játszol, nem ragadtál meg a szép szőke karaktereknél. Másrészt viszont, ahogy látom, elég sok helyen „sikk” szidni ezt a színházat, bármi is történjék benne...

ŐÁ: Amikor Iglódi István átvette a vezetést, egy jó értelemben vett népszínházi irányt hirdetett. És ez működik. Az más kérdés, hogy különböző szakmai fórumok, maffiák és döntéshozók mit mondanak. A közönség szereti ezt a színházat és jár ide. Szakmailag nem divatos, de engem sosem ez érdekelt, hanem az adott munka. És amíg azt érzem, hogy II. Henrikként a maximálisat tudom nyújtani, és erre szükség is van, addig maradok. Ez a pálya olyan, mint egy mocsár. A mocsár gyönyörű natúra, de van egy szabálya: ha megállsz, elsüllyedsz. Ha megérzed, hogy elindulsz lefelé, azonnal menni kell tovább. És ez alatt azt is értem, hogy ha például jól sikerül egy Tartuffe, és másnap játszom a Becketet, nem vihetem át a sikert. És minden egyes szerepemnek úgy akarok nekiállni, hogy féljek attól, hogy nem tudom megoldani. Én legalábbis így szeretném, mert akkor hihetek abban, hogy valami valóban megszületett belőlem. És tudod, mi a furcsa? Az ember civil életébe bizony beépül az, amit nem tudott megoldani a színpadon. Mert amit megoldasz, azt ki is játszod. Amit nem, azt viszed tovább. Egyszer ezzel meg is égettem magam, mert kíváncsi voltam a saját határaimra. Kecskeméten játszottam a Psychót, és majdnem fölégettem azt a bizonyos hidat. Nagyon sok, általam tisztelt és elismert ember halt már ebbe bele. Hogy nem találta meg az életét. És az is kevés, hogy a híd megvan, mert kell talaj is. Legfőképp egy család. Díjakat lehet gyűjtögetni, ez szép és nemes dolog. Én is kaptam, jó érzés, ott is van szépen az íróasztalom fölött, a vitrinben, de nem szeretném hetven évesen a díjaimat babusgatni egyedül. Egy asztalfőn szeretnék ülni gyerekekkel és unokákkal. És a legkisebb unokám a díjammal törje a diót. Mert arra való...


Forrás: Fidelio Súgó
Rick Zsófi
2007.12.11
|


Marcela Trujillo illusztrációi.
Budapest, Cervantes Intézet, 2019. szeptember 25. - 2020. január 17.

Girly - Hullan Bea kiállítása.
Budapest, Deák Palota, szeptember 27. - október 4.

Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.