Apacsok - Török Ferenc és Gauder Áron

Az Apacsok március közepe óta látható a Radnóti Színházban. A hatvanas évek hazai indiánmozgalmáról és az azzal kapcsolatos ügynökjelentésekről szóló drámát Török Ferenc rendezte, a háttér-animációkat Gauder Áron jegyzi, a darab pedig Bereményi Géza és Kovács Krisztina, a színház fiatal dramaturgjának munkája. Utóbbit, szervezési nehézségek miatt, Áron kénytelen volt a kanapéra rajzolni.
- Most egy olyan presszóban ülünk, ahol annak idején tartótisztek és besúgók találkozgathattak. Az Apacsok történetének szerintetek máig van aktualitása? 
 
- Török Ferenc: Az egész darab azért és úgy íródott, hogy a jelenhez kösse a problémát: a történet a mából indul és a mába érkezik. 
 
- A darabban elhangzik, hogy ifjabb Horváth (Csányi Sándor), a fiatal filmrendező animált hátterekkel akarja életre kelteni nagyapja hatvanas évekbeli indiánkalandjait. Már ekkor tudtad, hogy Áronnal fogsz együtt dolgozni? 
 
- T. F.: Áront Kovács Kriszta ismerte még gyerekkorából, és egy darabig indián szaktanácsadóként működött közre - ő maga is gyakorló indián -, de hamar kézenfekvővé vált, hogy a hátterek megrajzolása és animálása kimondottan neki való feladat. 
 
- Gauder Áron: Az egyik első találkozásunkkor elmentünk Krisztához, és megnéztünk három klasszikus indiános diafilmet, egy-két régi budapesti képgalériát, meg egy oktatófilmet a szocializmus lényegéről - persze szintén diafilmen. 
 
- T. F.: Bizony, a diafilm ugyanis oktatási eszköz is volt abban az időben, amikor még nem volt írásvetítő és projektor. Ez a műfaj tehát egyszerre mesebeli és realista. Érdekes, hogy míg minket otthon a nagymama indiános diafilmekkel kábított, addig mások a szocializmust szívták magukba a vetítők előtt. Nekünk gyerekként pedig fogalmunk sem volt arról, hogy a nagypapa közben talán besúgó. 
 
- G. Á.: A családon belüli titkolózás nagyon izgalmas dolog. Az én nagyapámat egyszer egy fél évre lecsukták, és én nagyon jól emlékszem azokra a pillanatokra, amikor a felnőttek halkan beszélgettek egymás között, majd a lelkünkre kötötték, hogy az iskolában ilyesmiről ne beszéljünk. 
 
- T. F.: Azt hiszem, egyfajta gyermeki naivitással próbáltunk ezekre a tabukra ránézni a mából. 
 
- Mindkettőtöknek ez az első színházi munkája.  
 
- T. F.: Ez így igaz, és én nem is tervezek különösebb színházi karriert. Nagyon jó kaland volt, de annyira más mókuskerék, mint amiben egyébként teperek, hogy veszélyes lenne a filmes munkáimra nézve. Nagyon vonzó persze ez a fajta munka, amikor 5-6 hét alatt elkészül egy darab, de félő, hogy ha belevetném magam, akkor nem találnék vissza, hanem eltekeregnék a színházi erdőben. Sok film van még a fejemben, amiknek az elkészítése teljesen más gondolkodásmódot és életritmust igényel. 
 
- G. Á.: Számomra is nagyon vonzó, hogy egy animációs filmmel ellentétben nem kell négy évet rászánni egy darabra, hanem van a dolognak egy emberi íve, amitől a színház sokkal egészségesebb munkafolyamatnak látszik. 
 
- Ráadásul egy előadás folyton változik, alakul, és menet közben is lehet igazítgatni. Belenyúltok még időnként az Apacsokba? 
 
- T. F.: Legutóbb a hatodik előadást láttam, és számomra hatalmas ereje van annak, hogy újra és újra, de mindig másként működik a dolog - a taps pedig döbbenetes! Egy filmnek maximum a premierjén tapsolnak, a színházban azonban minden este drukkolhatok a színészeknek, hogy nagy tapsot kapjanak. És persze továbbra is adok instrukciókat, meg lecseszem őket, ha azt látom, hogy nem azt csinálják, amit megbeszéltünk. Egyébként Áron éppen tegnap hívott fel, hogy kicsit igazítani akar az animáción. 
 
- G. Á.: Igen, Csányi Sándor rajzolt indiánfejének a szájszinkronját akarom kicsit rendbe tenni. Sajnos nem vagyok egy precíz ember, a kreatív dolgok jobban fekszenek nekem a technikaiaknál, de szerencsére ez egy olyan műfaj, hogy egy kis elszántsággal mindent ki lehet igazítani, helyre lehet pofozni. 
 
- Mi volt a kulcsszó a darab hangulatának megteremtésekor? 
 
- T. F.: A meseszerűség. A probléma megközelítése és interpretációja megköveteli, hogy ezeket a nagyon valós történéseket kissé elemeljük a valóságtól, hiszen annak idején mi is KGST-indiánfilmként éltük meg a mindennapokat, és az idő csak tovább színezte a történéseket. Ezért van az, hogy a hátterek nem fotorealisztikusak, hanem érződik rajtuk az emberi kéz nyoma. 
 
- G. Á.: Ha egy sötét és viszonylag szűk térben kivetítünk képeket, akkor maga a szituáció megteremti a régi, családi diavetítések hangulatát, és máris adott az a miliő, amiben a nézők gyermeki nyitottsággal bámulják ezt a mesének álcázott történelmet. 

Fotó: Ritter Doron
Animáció: Gauder Áron
 
 
csmozi
2009.04.02
|


Játék
A tízéves Fortepan anyagából vonultat fel egy több mint háromszáz darabos válogatást a Magyar Nemzeti Galéria.
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.