- Meglepődtél?
 
- Meg. Azon is, hogy rám ennyien szavaztak, de annak még jobban örültem, hogy a legsármosabb férfi sportolónak a páromat, Tóth Dávidot választották. Így még nagyobb a díj értéke.  
 
- A bálkirály és a bálkirálynő. Hogy ismerkedtetek meg?  
 
- Véletlenül. Ismertem néhány kenust a világjátékokról, ők tartottak valami bulit, ott voltam én is, ott volt Dávid is. Hát így.  
 
- Mióta tart?  
 
- Egy éve.  
 
- Ezek szerint akkor már ismerted, amikor világbajnok lett a szegedi kajak-kenu vébén. 
 
- Igen! Én éppen a világjátékokon voltam, amikor felhívott, hogy „Nem hiszem eeeeel! Megnyertük!” Nagyon örültem neki.  
 
- A sportoló-sportolónő kapcsolat azért is jó, mert értitek a másik örömét, osztozni tudtok a bánatában, és tudjátok, mit jelent küzdeni, mindent alárendelni az eredménynek.  
 
- Ahogy mondod. Persze, a sportágaink teljesen különböznek egymástól, de az alapok ugyanazok. A táplálkozás, a szigorú időbeosztás... Más kérdés, hogy ő általában akkor végez az edzéssel, amikor én kezdek, úgyhogy sosem végzünk mondjuk mindketten hatkor. Komoly logisztikát igényel az is, hogy találkozni tudjunk. 
 
- Visszatérve a díjra, a te sportágad amúgy pont olyan, amelyben a külső is fontos.  
 
- No igen, figyelni kell az étkezésre, nagyjából folyamatosan fogyókúrázunk, hogy tartsuk a versenysúlyunkat. Ez van, ezt kell szeretni.  
 
- Miért pont a ritmikus gimnasztika?  
 
- Nem is tudom. Talán kinevetsz majd érte, de eleinte azért tetszett, mert olyan szépek voltak a ruhák és olyan szépek a kisminkelt lányok.  
 
- Dehogy nevetlek ki, ez is egy szempont. Főleg gyerekként. Hány éves voltál?  
 
- Nyolc.  
 
- Olyan korán kell kezdeni?  
 
- Még korábban. Ötéves korban már lehozzák a gyerekeket, az az ideális. Most vannak háromévesek is az edzőteremben, persze ők még nem ritmikus gimnasztikáznak, csak tornáznak, jóformán tanulgatják, melyik a kezük és a lábuk. A múltkor az edző szólt, hogy üljenek rá a sarkukra, az egyikük megkérdezte, melyik a sarka? Vicces volt. De azt mondom, ötévesen már muszáj elkezdenie annak, aki eredményt akar elérni.  
 
- Akkor te miért kezdted ilyen későn?  
 
- Így alakult. Ovistornára jártam, és már akkor nagyon tetszett, majd az iskolában művészi tornáztam és szertornáztam. A szüleim nem kerestek nekem klubot, mert nem voltak élsportolók, csak azt szerették volna, ha mozgok. Aztán kilencvenkilencben itthon rendezték az Európa-bajnokságot, amelyre nagyon sokan betanultunk egy koreográfiát és azt kellett bemutatni.  
 
- Így kezdődött?  
 
- Így. Ott találkoztam az ovis tanárommal, aki akkor éppen a junior válogatott edzője volt – ő mondta, hogy tehetséges vagyok és laza, érdemes lenne versenyeznem. Persze óriási lemaradásban voltam a többiekhez képest, nagyon lassan indult be a pályafutásom, dobogós helyezést először junior koromban értem el.  
 
- Mikor voltál először válogatott?  
 
- Kétezernégyben, a junior labdacsapat tagjaként. Igazából nagyon meglepett, mert nem tartoztam a legjobbak közé, csak a nyolcadik voltam. De akkor alkat alapján válogattak, mert volt egy olyan irányvonal, amely szerint azért nem jutottunk ki az olimpiára, mert nem voltak egyforma alkatúak a csapattagok. Tíz hónapot készültünk orosz edzővel és azalatt mindannyian rengeteget fejlődtünk. 
 
- Az első felnőtt siker?  
 
- Kétezerhatban lettem először magyar bajnok.  
 
- Még akkor is úgy gondoltad, hogy az RG könnyed, nőies sportág?  
 
- Dehogy! Hamar rájöttem, hogy nem könnyű és nem is királylányos. De addigra már beleszerettem. Talán azért, mert sohasem vártak el tőlem semmit. 
 
- Könnyebb eredménykényszer nélkül versenyezni?  
 
- Nekem könnyebb volt. Olyan típus voltam, hogy téthelyzetben nem tudtam teljesíteni.  
 
- Mi segített?  
 
- Sportpszichológus. Rávilágított, hogy nagyon kevés az önbizalmam, s amikor ki kell állni a szőnyegre, az a maradék is elmegy. Hiába csináltam meg százból kilencvenszer jól a gyakorlatomat, a versenyeken mindig az a tíz jutott eszembe, amikor nem sikerült és ez nagyon negatív hatással volt rám. Szerencsére az utóbbi egy évben sikerült ezen túllendülni.  
 
- Mi a helyzet a londoni olimpiával?  
 
- Sajnos négy helyezés híján nem sikerült kijutni. Van még egy zöldkártya, amit kiosztanak, de erre nem számítok, mert inkább olyan országoknak adják, ahol kevés az olimpikon, nálunk viszont népes az olimpiai csapat.  
 
- Akkor mi lehet a jövő?  
 
- A június eleji Európa-bajnokságon biztosan indulok, aztán meglátjuk, hogyan tovább.  
 
- Mi az, amit a sport tanított neked?  
 
- Alapvetően minden sport kitartásra nevel: tizennégy évesen már megtanulja az ember, hogyan ossza be az idejét, felnőttként már nem kell ezzel bajlódni. Meg az is jó az RG-ben, hogy nem monoton. Nem akarok belemenni az összehasonlítgatásokba, de biztos nem bírnék olyan sportot űzni, amelyben húsz éven keresztül mindennap ugyanazt kell csinálni. Nálunk minden gyakorlat más. Nem tudsz ugyanolyat dobni, vagy egy elemet kétszer ugyanúgy megcsinálni.  
 
- Van kedvenc szered?  
 
- Mindig mást szeretek. Jelenleg a szalaggyakorlatomat, mert az új, mindössze másfél hónapos. 
 
- Miben vagy a legjobb?  
 
- Ez is változó. Attól függ, milyen passzban vagyok. De a karika pontjaim általában magasak szoktak lenni.  
 
- És mi az, ami a legnehezebb?  
 
- A buzogány. Azért mert nagyot üt, és mert kettő van belőle. Persze, ha valaki nem „rajzol” olyan szépen, a szalagra is nagy csomókat lehet kötni. No és a szalagnál az is számít, mennyire erős a légkondi. A kétezerkilences világjátékokon eldobtuk a szalagot és ellenkező irányba ment. Az nyert, akinél kikapcsolták a légkondit. Szóval ez lutri szer, ritkán adott hozzá minden körülmény.  
 
- Van rémálmod a sporttal kapcsolatban?  
 
- Amikor gyerek voltam, az volt, hogy elesek, amikor megyek be a szőnyegre. Persze, sohasem történt meg.  
 

fotó: Kárpáti Balázs

- És most?  
 
- A mostaniak már általában az iskolával kapcsolatosak.  
 
- Hová jársz?  
 
- Gazdasági főiskolára – gazdálkodás-menedzsmentet tanulok.  
 
- Hogyhogy nem TF?  
 
- Érdekel a sport, de nem edzői, hanem inkább sportvezetői szinten. Kizárásos alapon maradt a gazdasági vonal, miután eldöntöttem, hogy sem orvos, sem jogász, sem tanár nem akarok lenni. Úgy gondoltam, jó, ha van egy ilyen papírja az embernek.  
 
- Mindig ilyen tudatosan tervezel?  
 
- Mindig. Muszáj volt már korán megtanulni a felnőtt gondolkodást, mert általában kis delegációval utaztunk, meg kellett értetni magunkat olyan országokban is, ahol nem beszéltek angolul.  
 
- Melyik eredményedre vagy a legbüszkébb?  
 
- Nehéz megmondani, mert valahogy úgy jött ki a lépés, hogy előttem jó pár évig nem volt olyan versenyző itthon, akinek komolyabb eredménye lett volna. Így folyamatosan a saját csúcsaimat döntöttem meg. Első voltam, aki junior Európa-bajnokságon fináléba jutott, aki kvalifikálta magát a felnőtt Eb-re, elértem az utolsó tizenhat év legjobb eredményét a világbajnokságon. De tudod mi volt a legjobb? Amikor juniorként második lettem az egyik világkupán. Akkor úgy éreztem, olyan vagyok, mint a nagyok.