Sir Paul az elmúlt öt évben nem jelentetett meg stúdióalbumot, leszámítva a Killing Joke-os Youth-al közös projektje, a The Fireman 2008-as eresztését. És bár az Electric Arguments igazán különleges és kifejezetten kreatív anyag volt, az ambient, az experimentális rock és a pszichedélia egészen kifinomult, óriási képzelőerővel összerakott ihletett manifesztuma, olyan album, amelyet nem igen várnánk már egy tisztes, őszes halántékú úrtól, mégsem volt igazi McCartney-mű.

A Kisses On The Bottom viszont tökéletesen illik az életműbe, sőt azt is mondhatjuk, hogy a fenomenális és e világi mércével szinte felmérhetetlen és felbecsülhetetlen portfólió egyik legjobb albumáról van szó. McCartney ezúttal visszament egészen a kezdetekig, azokba az időkbe, amikor liverpooli házuk hálószobájában még édesanyja vagy épp az idősebb McCartney dalolt a kis Paulnak meghitt, csendes jazz-sztenderdeket.

Egy ilyen "visszaemlékezős" album lehetne emészthetetlenül szentimentális, csöpögős, giccses, könnytől áztatott vagy épp az idő által megszínesítve gyomorforgatóan negédes. McCartney-t azonban nem hiába tartják korunk Mozartjának. Sir Paul úgy adja elő ezeket a számokat, hogy egy pillanatra sem vetődik fel a céltalan szentimentalizmus gyanúja. McCartney tökéletesen ragadja meg és adja vissza a harmincas-negyvenes évek jazzeinek hangulatát. Kortablót fest, és persze kiváló ecsetkezelésű piktornak bizonyul.

Persze nem idegen tőle ez a világ. A The Beatles-ben is McCartney volt a melódia. Elég csak az olyan számokra gondolni, mint a When I'm Sixty-Four a Bors Őrmesterről, a Your Mother Should Know a Magical Mystery Tourról vagy épp a Martha My Dear és a Honey Pie a Fehér Albumról.

McCartney egyébként hallhatóan lubickol ezekben a dalokban, a kisujjában vannak, minden hangjukat legalább egymilliószor eldúdolta már életében. Idősödő hangja ellenére is professzionálisan hozza a háború előtti korszak manírjait. Mondjuk akinek olyan segítői vannak, mint Diana Krall vagy a Miles Davis mellől ismert Tommy Li Puma, könnyen énekel...

Jó értelemben véve nosztalgikus lemez ez. A korhű zongora, a vonósuszályok, a seprűs pergő, a puha gitárhangzás mind-mind pontosan hívja elő a hetven-nyolcvan évvel ezelőtti kort, amikor a miniszoknyát, a kacsahárét, Elvis-t és a rock and rollt még hírből sem ismerte senki. Amikor a világ még legmerészebb álmában sem gondolta volna, hogy pár év múlva négy liverpooli gombafejű egyszer és mindenkorra új popzenei bibliát ír, eltörölve a Tin Pan Alley slágergyárat, azt a helyet, ahol a Kisses On The Bottomon található számok zöme megszületett.

Az albumon mindössze két McCartney-szerzemény hallható, amelyek azonban tökéletesen illenek a többi felvétel avítt romantikájához. Kis színes, hogy a My Valentine-ban Eric Clapton, míg az Only Our Hearts-ban Stevie Wonder közreműködik.

Összességében tehát ha a Kisses On The Bottomot egyfajta a család és a nagy elődök előtti főhajtásnak tekintjük, tökéletes darabnak kell mondanunk. Másfelől persze lehet hiányérzetünk, hiszen Sir Paultól jobban szeretjük azokat a tipikus vagy épp nem tipikus mccartneyádákat, amiket csak ő tud igazán. Talán pont ilyenekkel szórja majd tele az idénre ígért második korongját.