Csajkor
Értem én a furfangot, a címmel a hat Oscar-jelölést is begyűjtő Richard Linklater-filmre adott mindenféle asszociációval akarnak becsalni a moziba, noha a két munka legfeljebb abban hasonlít, hogy mindkettőben fiatalok játszanak.

A kissé elcsalt cím nem kizárólag a hazai forgalmazó bűne, az angol verzió is erre rímel, mondván, hogy ez a fiatalos életérzés olyan divatos, pedig egyik film sem erről szól, az eredeti francia cím pedig így szól lefordítva: Lánybanda. És arrafelé a lánybandák mindig négyfősek, ahogy ezt hamar megtanuljuk.  

Hősnőnk, a tizenéves fekete bőrű Marieme (Karidja Touré) lakótelepen él valamelyik rémes párizsi külvárosban, kishúgára is ő vigyáz, anyja takarítónő, bátyja nem dolgozik, és nem is érdemes ujjat húzni vele, mert eljár a keze, de itt különben is a férfiak az urak, még egy 12 éves taknyos is ledorongolhatja a lányokat, ha olyan kedve van. A lány rossz tanuló, a gimnáziumra esélye sincsen, legfeljebb szakmunkásképzőben tanulhat tovább, hogy kitanuljon valami rosszul fizetett szakmát, de találkozik néhány lánnyal, akik megváltoztatják az életét. A szép és nagyszájú Lady és barátnői befogadják a lányt, és szép lassan magára talál, kezd kinyílni a szeme és képes lesz önálló döntéseket hozni, kiállni magáért és másokért is. 

Céline Sciamma (Tomboy) fiatalok lányok világába kalauzol minket, mint minden filmjében, és a rendezőnő nem elsősorban a négy jól elkülönülő fejezetből álló történetre koncentrál, hanem az ellesett pillanatokra, a karakterek változására figyel, és ez a Franciaországban oly ünnepelt film erőssége és gyengéje is egyben. A Csajkor csodás pillanatokat örökít meg, például amikor a lányok az egy éjszakára kivett hotelszobában önfeledten táncolnak, és igazán hitelesen adja vissza a második generációs bevándorlók világát, de a történet tempója időről időre lelassul vagy elakad, és ilyenkor látszik, hogy milyen sok kívánnivalót hagy maga után az amatőr szereplők játéka is. 

Vízer
2015.02.26