Az előadás illata – Interjú Juhász Rékával és Fila Balázzsal
A Ferencvárosi Pinceszínház és a József Attila Színház művészeivel a 7. Színházak Éjszakája alkalmából beszélgettünk
Bár még nem játszottak együtt, mégis meglepően hasonló módon vélekednek a színházi folyamatokról és a drámapedagógia fontosságáról – Juhász Rékával és Fila Balázzsal beszélgettünk.

Igen széles a paletta a tekintetben, hogy milyen típusú előadásokban játszotok, hiszen találhatunk közöttük drámát, komédiát és zenés műveket is. Vannak preferenciáitok? 

Fila Balázs: Nem szeretek különbséget tenni, szerintem munkák, szerepek és színészek vannak. Az persze előfordul, hogy valakinek erősebb kvalitásai vannak hangilag, vagy a táncbéli adottságai jobbak, de szerintem nem szabad ezt ilyen formában elválasztani. 

Juhász Réka: Egyetértek Balázzsal. Szerintem az embernek kötelessége minden feladatát a legjobb tudása szerint teljesíteni. Én alapvetően prózai színész vagyok, de zenés előadások is megtaláltak, és tulajdonképpen bármilyen szerepnek nagyon tudok örülni. 

És nézőként mit vártok egy színházi előadástól? 

J.R.: Én a minőségi szórakoztatás pártján állok. Nagyon szeretem az abszurd humort és az ehhez társuló különleges megoldásokat. De ugyanígy szívesen beülök egy zenés előadásra, ha van egy kis csavar benne, a szívemhez legközelebb pedig az édes-bús darabok állnak. 

F.B.: Mostanában rengeteget dolgozom, úgyhogy sokszor a lustaság győz. Amikor az embernek csak öt szabad estéje van egy hónapban, akkor már meggondolja, hogy azokat szeretné-e ugyancsak színházban tölteni. Persze ha jókat hallok valamiről, arra előbb-utóbb sikerül sort keríteni. Az biztos, hogy ezeken a szabad estéken nem keresem a kifejezetten szórakoztató előadásokat, jobb szeretem, ha hazavihetem magammal az élményt. 

Visszatérve a színészi munkáitokra: Réka, neked sikerült megtapasztalnod mindkét színészi létformát, voltál társulati tag is, most pedig szabadúszó vagy. Melyik áll hozzád közelebb, mik a különbségek? 

J.R.: Kiszolgáltatott vagyok itt is és ott is, csak máshogy. A Kamaraszínházban voltam 15 évet, aminek voltak jó és kevésbé jó időszakai is, viszont mindenképpen biztonságot adott. Megvolt az érzés, hogy tartozom valahova, fix fizetést kaptam, tudtam, hogy várnak rám feladatok. Egy szabadúszónak nagyon nehéz, és szinte lehetetlen előre tervezni, főleg, hogyha kevésbé ismert színészről van szó. Viszont az is igaz, hogy sokkal nagyobb szabadságot ad, igazi szerelemmunkát jelent. 

Balázs, te nem gondolkodtál a szabadúszáson? 

F.B.: A József Attila Színházban sincs már az a papíron megfogalmazott társulati tagság 2011 óta, azonban az igazgató, Nemcsák Károly igyekszik közel tartani azokat az embereket, akikkel szeret dolgozni. Ilyen szempontból társulati tagként kezel minket, de mégsem ugyanaz a státusz, így talán kicsit nagyobb a szabadság is. Játszom például a Karinthy Színházban és a Maladypében is, illetve két utazó társultnál is kipróbálhatom magam. De azt például nem engedhetem meg, hogy két papszerep után a harmadikra azt mondom, hogy ezt már nem. Borzasztó nehéz anyagi helyzetben van mindenki a szakmában, a szabadúszásra ez fokozottan érvényes, főleg, ha családos színészről van szó. Nagyon kemény ez a fajta létezés, arról nem beszélve, hogy mindannyiunknak szüksége van a biztonságra. Így tud szerintem igazán kiteljesedni az ember, hiszen azt érezheti, hogy fontos és számítanak rá. 

J.R.: Voltaképpen én is kényszerszabadúszó lettem miután megszűnt a budapesti Kamaraszínház. Van két fiam, éppen a másodikkal voltam otthon, két gyerek mellett pedig nagyon nehéz volt visszakerülni a színházi világba. Sokan járnak hasonló cipőben, ez sajnos nem egyedi jelenség. 

Ha már említetted a gyerekeket: mind a Pinceszínházban, mind a József Attila Színházban rendszeresen tartanak drámapedagógiai foglalkozásokat. Ti mennyire aktívan vesztek részt ezeken? 

J.R.: A Pinceszínházban még iskolák is szoktak foglalni előadást, sokszor tartunk előkészítő foglalkozást, vagy feldolgozó beszélgetést. Sőt, ezek a kapcsolatok megmaradnak, a tanárok, tanítók rendszeresen visszajelzik, hogy miként is csapódott le a gyerekekben az élmény, és kivétel nélkül mindig rendkívül pozitívak a reakciók. Ott van például a Gézagyerek, amiről azt gondolhatnánk, hogy nem igazán érthető 16 éves kor alatt, de aztán jött egy tanárnő, aki a hatodikos diákjait hozta el. Kicsit meg is ijedtünk, hogy mi lesz, de megdöbbentően jó tapasztalat volt, hihetetlen, mennyivel többet megértettek a gyerekek a beszélgetés, a közös feldolgozás segítségével. 

F.B.: Ezek az alkalmak nagyon fontosak, muszáj a gyerekeket becsalogatni a színházba. Nálunk is van több ilyen kezdeményezés, a beavató színházat Quintus Konrád tartja kézben, idén a Tartuffe-fel fognak foglalkozni. Emellett ismét megrendezzük az Ádámok és Évákat, amivel a még fiatalabb korosztályt igyekszünk megszólítani, a gimnazistáktól egészen a kisiskolásokig, mi, színészek mentorként ki is járunk hozzájuk. A legkisebbeknek pedig ott vannak a meseelőadások, amikkel szintén próbáljuk a színház szeretetére nevelni őket. 

J.R.: Az első színházi élmények hihetetlenül meghatározóak. 14 éves volt a nagyobbik fiam, amikor elhoztuk őt a pinceszínházas Hamletre. Ez egy modernebb feldolgozás, és amikor kijött a színházteremből azt mondta, hogy na, akkor most olvasom el. Ha ilyenek a visszajelzések, akkor már megérte csinálni. 

F.B.: Ma már nem elég egy előadást lejátszani, tényleg interaktívabbnak kell lenni, arra kell sarkallni a diákokat, hogy beszélgessenek az élményeikről, mert tényleg annyira felgyorsult minden ebben az internetközpontú világban, hogy jó lenne egy kicsit megállítani ezt a sodrást. Ha nem tesszük, akkor rengeteg idő elmegy, és később nem lehet behozni ezeket az élményeket. Bennem például még mindig erősen élnek az első színházi impulzusok: hatodikos voltam az általános iskolában, amikor elmentünk megnézni a kaposvári Rómeó és Júliát. Szinte még mindig érzem az előadás illatát. 

Akkor nézzünk kicsit a jövőbe is: mivel készültök a következő évadra? 

F.B.: Nagyon szerencsés vagyok, hiszen idén négy nagyszínpadi bemutatónk lesz, és mindegyikben benne vagyok. Az első egy német musical magyarországi bemutatója, a DIE PÄPSTIN – A Pápanő, utána Szente Vajk rendezi a Vesztegzár a Grand Hotelben-t, majd következik egy dráma, a Naplemente előtt, és végül egy klasszikussal, a Lila ákáccal zárjuk a sort. Emellett nálunk is vannak különböző stúdiószínpadi kísérletezések, idén a Gyertyák csonkig égneket fogjuk próbálni, illetve készülünk még egy interaktív meseelőadással is, a Sárkányölő Krisztiánnal. 

J.R.: Szeptembertől kezdem el próbálni Kiss Csabával A tribádok éjszakáját, örülök, hogy újra együtt tudunk dolgozni. Szintén szeptemberben lesz a bemutatója a Herner Ferike faterjának, amit Börcsök Enikő rendezett, vele az évad végén lesz még egy közös munkám, Henry Farell Mi történt Baby Jane-nel? című darabját fogjuk játszani. 

Dézsi Fruzsina
2018.09.12