Sóhajok
Suspiria, 2018 Színes, angol-német-francia horror, 152 perc
Egy filmklasszikus remake-jének sikere leginkább azon múlik, tud-e az alkotója valami újat mondani az ismert alapanyag segítségével úgy, hogy közben végig tiszteletben tartja az eredetit.

Luca Guadagninót, a Szólíts a neveden ünnepelt rendezőjét nem lehet azzal megvádolni, hogy megelégedne az eredeti másolásával és a modern, digitális trükkökkel: míg Dario Argento 1977-ben készült giallója simán belefért 98 percbe, addig a remake (vagy hívjuk inkább újragondolásnak?) cselekményét bő két és félórásra eresztették, és felduzzasztották jó néhány izgalmas mellékszállal. Argento hipnotikus vörös színvilágát Berlin őszi szürkéjére cserélték, és nyugodtan azt lehet mondani, hogy hiába látta valaki az eredetit, attól még az új Sóhajok egy teljesen újszerű élmény.

Persze azért a középpontban továbbra is a tánciskola, és az azt vezető boszorkánybrigád áll, és aki attól tart, hogy az új produkció csínján bánik a brutalitással, annak van egy jó hírünk: Guadagnino filmjében jócskán akadnak gyomorforgató, egészen beteg pillanatok, sőt a Sóhajok nagyjelenete valószínűleg a leggonoszabb, és egyben legkáprázatosabb jelenet, amit idén láthatsz a mozikban. Már-már hipnotikus ereje van. A film táncjelenetiben egyszerre keveredik valamiféle ősi erő a modern táncművészet stílusjegyeivel, és a rendezőnek sikerül igazi horrorcsúcspontokká varázsolnia őket.

A Sóhajok minden eredetiségével együtt mégsem remekmű: a terjengőssége öncélú, a mellékszálai pedig izgalmasak ugyan, de nem vezetnek sehová. De amikor táncolnak, megfagy az ereinkben a vér.

Tulu
2018.10.29