A producerek; Mi újság, Tigris Lily?
A hetvenes évek két leg(el)ismertebb amerikai vígjátékrendezőjét nem csupán főcímidegen születési nevük, paródiákhoz kötődő erős vonzalmuk és kilencvenes évekbeli mélyrepülésük köti össze, de rendhagyó pályakezdésük is, amely a két rendezői debütálást egyértelműen az életmű párjanincs darabjává teszi.


A pályafutását elsősorban népszerű filmzsánerek hol sikeres, hol kiábrándítóan humortalan kifordításának szentelő Mel Brooks egyetlen személyes, szerzői alkotását köszönheti a Producerek (The Producers; 1967) bizarr kamaradarabjának. A némafilmipar világában játszódó Bombasiker és a színházi kulisszák mögé kalauzoló Lubitsch-remake, a Lenni vagy nem lenni két önreflektív meséjével laza trilógiát alkotó Producerek leplezetlen önarckép a rögös karrierjét színpadi viszontagságokkal indító Brooksról. Egy idős hölgyek érzelmi/érzéki igényeinek kielégítéséből tengődő Broadway-producer galamblelkű könyvvizsgálója ötlete alapján úgy határoz, hogy színpadra állítja minden idők legrosszabb musicaljét, majd a borítékolható bukás másnapján a bőséggel felvett kisbefektetések maradékából Rióba távozik. A törvénysértő páros választása egy Brooklynban bújkáló náci háborús bűnös „Hitler tavasza” című szerelmi drámájára esik, amelyhez meg is találják a tökéletes partnereket egy excentrikus rendezői antitalentum és egy félidióta, hippi amatőrszínész személyében. Brooks a többnyire parázs párbeszédekre építő komédiában a hagyományos bohózatkereteket az abszurd színház feszítővasával bontogatja, epizódikus jelenetfüzérének lényegét nem a történet bonyolítása, inkább a két főszereplő jellemkülönbségéből adódó lehetőségek variációi adják: a veterán Zero Mostel (A jónevű senki) és az első filmszerepét alakító Gene Wilder (Az ifjú Frankenstein) parádés játéka egyfajta stílusgyakorlat pár évvel későbbi közös remeklésük, a Ionesco-féle Rinocéroszok (1974) tévéadaptációja számára. A bravúros összjáték mellett már csak hab a tortán a Springtime for Hitler agyament musicalbetétje (ami gestapojelmezes koreográfiájával egyszerre idézi meg Bob Fossé és Busby Berkeley szellemét), valamint a csekélyértelmű skandináv titkárnő eksztatikus táncbetétei.


Abszurd dialógusokból és bősz cicirázásból Woody Allen direktori bemutatkozásában is akad bőséggel: a Mi újság, Tigris Lily (What`s Up, Tiger Lily?; 1966) azonban a volt világháborús riválisok kicikizéséhez inkább a japánokat szemelte ki, a szerzőiség pedig igen szokatlan és különösen leredukált formában jelenik meg. Allen első rendezése nem több egy két évvel korábban készült japán kémfilm (A kulcsok kulcsa) stúdió által elrendelt újraszinkronizálásánál, ami az eredetileg sem épp mélyenszántó dialógusokat fiúgimnáziumi humorral zilálja szanaszét. Az utólagosan írt szövegek (amelyekből a szerző saját bevallása szerint csupán egy órányit jegyez) hibátlanul hozzák a későbbi önálló munkák egyedi humorát, legyen szó az étel/szex párhuzamokról, önreflektív kiszólásokról („Aki a közönség soraiból hisz még a tündérekben, tapsoljon egyet és akkor a fegyverem mágikusan megtelik újra golyókkal”) vagy a pszichológiai szakzsargon beemeléséről - csak épp a poéngazda mindössze néhány párperces közjáték erejéig tűnik fel a filmben, sajátos egysorosait gránitarcú japán kémek és csirkeételekről elnevezett ázsiai bombanők szájába adva. Így lesz az eredeti történet titkos mikrofilmjéből ínyenc tojássaláta-recept, az ádáz ökölpárbajokból kaotikus szócsaták („Te szaracén disznó, spártai kutya, római marha!”), a tokiói interpol-ügynökből pedig Phil Moskowitz néven esetlen Bond-paródia. Apropó Bond: a film legfontosabb résztvevői egy évvel később egyaránt részt vesznek a nagy amerikai Bond-franchiseban: az író-rendező Allen a 007-es ügynök öcsikéjét alakítja a Casino Royal nem hivatalos paródiájában David Niven és Peter Sellers oldalán, a két csinos kémhölgy pedig felbukkan Sean Connery mellett a Japánban játszódó Csak kétszer élszben.

Célközönség: diákszínjátszó fesztiválok hajnali kétórás programsávjába
vadalma
2006.05.04