Üvegtigris 3.
Üvegtigris 3, 2010 Színes, magyar vígjáték, 100 perc
Tíz év alatt sokat változott az ország, jó csajokból kedves családanyák lettek, a mobiltelefonok összementek, majd újra megnőttek, biztos változtam én is, de bizonyos típusú poénokat egyszerűen nem lehet cserélni: mondjuk, amikor valakit fejbe vernek, és azt automatikusan viccként értékeljük. Na, ez egy ilyen vicces film.

Félreértés ne essék, az Üvegtigris-széria a magyar vígjátékgyártás abszolút krémjét képviseli, ami nyilván egy abszolút viszonylagos állítás, hiszen egyrészt kevés eredeti vígjáték készül, másrészt ami van, az is olyan, amilyen, és ki hibáztathatja a rendezést-főszereplést ismét magára vállaló Rudolf Pétert, hogy elkényelmesedett ebben a helyzetben? Ugyanis minden maradt a régiben, elhangzanak újra a már bevált mondatok, és ott a lerobbant büfé körül az összes idióta: a seftes Róka, a szintén seftes Gaben, a szimplán buta Cingár, a szintén buta, de agresszív Csoki meg az agykárosult Sanyi, és persze ott van Lali, akinek – teljes joggal – kezd agyára menni a társaság és saját élete. Így adódik, hogy apró hősünk egy hirtelen fordulattal elköti az arra járó ügyvéd (és egy bőkezű szponzor) elegáns kabrióját, felszed egy bombázót, és felruccan Pestre.

Ehhez azért a díszes társaságnak, a felbosszantott ügyvédnek (a kissé túlpörgött Kamarás Iván) és a sorra felbukkanó vonzó asszonyoknak is van közük, és amíg történik valami, addig én nem is panaszkodom, inkább a gyanúsan sok üresjárat és egy-egy jelenet felesleges elnyújtását nehezményezném, de mint mondottuk vala, ez még mindig a magyar vígjátékgyártás krémje.

Vízer
2010.12.10