Kettévált mennyezet

Pedig a főkarakter gyönyörűen el lett kapva; Júlia igazán nyíltszívű, tiszta, talányos figura. Munkáslány, cseppet sem fényes sorssal megáldva, de ragyogó lélekkel tud mosolyogni még életének vakvágányain is.
 
Ez az angyali teremtés akad rá egy családra; két kamaszlányra és egy kisfiúra, akiket apjuk – munkája miatt – rendszeresen magukra hagy egy szörnyen nagy házban. Júliában azonnal felébred a gondoskodási ösztön, és odaköltözik a gyerekek mellé, vigyáz rájuk és ellátja őket. Közben számára is észrevétlenül beleszeret a lurkók papájába, aki leginkább csak zavartan pislog reakcióként, nem tud mit kezdeni a lány közeledésével. A dolog pikantériája, hogy az 50-es években járunk, törvényszerű tehát, hogy a férfit letartóztatják… 
 
A novella és okosan a film is szabadon engedi Júlia figuráját, nem keríti be, és nem akarja görcsösen megmagyarázni, hogy miért is viselkedik így ez a karakter. Szerencsére megkímél az ideologizálástól is, és szentté sem avatja a lányt tettei miatt, csupán bemutatja, megismerteti velünk, és aztán miénk a döntés joga. A gyenge pont a másik fél, a férfi morális ingadozásaiban rejlik. Ezt a karaktert sem érthetjük meg teljesen, de ami a baj, hogy nem is érezhetjük, ő abszolút burokfigura. Csupán a felszínen lubickol, míg Júlia a mélyben matat, és ez a disszonancia az, ami miatt valahogy nem működik igazán ez a film. Szép, de kong belülről…