Predator – A ragadozó

Ambícióból nem volt hiány. A Predator egyszerre akar megfelelni a 80-as és 90-es évek akciófilmes trendjeinek, valamint a mai franchise-központú filmkészítésnek. Egyszerre próbál macsó és polkorrekt lenni, valamint vicces és félelmetes, és miközben elemi akciófilmes cselekménnyel operál, azért próbál agyasnak is látszani. Shane Black annyi mindent próbált beletuszkolni ebbe a 108 percbe, hogy a film összerogy az ötlettömeg súlya alatt. Annyi karaktert mozgat, és a predator, valamint az őt üldözők motivációit annyira felszínesen érinti csak, hogy a vad üldözésmaraton során időnként még az sem teljesen világos, hogy most akkor ki és mit és legfőképpen miért csinál. 
 
Az első Predator-film bája részben épp az egyszerűségében rejlett: a karakterek megpróbáltak túlélni a dzsungelben, miközben egy kegyetlen földönkívüli egyesével vadászta le őket. Ennyi, és nem több. Ehhez képest Shane Black filmjének tartalma és cselekményvezetése maga a kész káosz, de bárcsak ez lenne vele minden baj. Sajnos érződik, hogy a filmet brutálisan szétszabdalták (a komplett utolsó harmadot újraforgatták), és időnként még az akciójelenetek is pocsékul vannak vágva, és mivel túl sok karaktert tálalnak fel nekünk, eggyel sem tudunk annyira azonosulni, hogy izgulni lehessen érte. Van egy dolog azért, ami működik: Shane Black jellegzetes humora és ragyogó egysorosai még mindig párjukat ritkítják.