Rocco és fivérei

Apjuk halála után a Parondi-fivérek (Vincenzo, Simone, Rocco, Ciro és Luca) úgy határoznak, hogy anyjukkal dél-olasz falujukból Milánóba költöznek, valamikor az 1950-es évek elején. Az együvé tartozás, a fennmaradásért való küzdés, a boksz és az edzőterem, a szerelem, a fivérek egymás iránti szeretete, illetve a közöttük óhatatlanul kialakuló versengés, és nem utolsósorban a szülőföld utáni vágyakozás teremtik meg azt a drámát, ami e történetet egyetemessé teszi.
A helyes és helytelen döntések az elidegenedés útját járó város aszfaltján végül óhatatlanul a család szétbomlásához vezetnek: ki itt, ki ott találja meg a saját boldogulását. Luchino Visconti Rocco és fivérei című filmjének forgatókönyve alapján készült a Nemzeti Színház azonos című előadása.
 
Vincenzo, a legidősebb fiú már eljegyzett egy Milánóban élő, jómódú leányt, de a család megérkezése majdnem szakítással jár a két fiatal között. Simone az ökölvívásban találja meg a megélhetését, jelleméből kifolyólag azonban mindinkább lefelé süllyed. Rocco, a középső fiú az, aki a családot összetartja, és bátyját is igyekszik megvédeni az „édes élet” csapdáitól. A két legfiatalabb fivér, Ciro és Luca pedig bátyjaik nyomdokain haladva próbálják megtalálni saját helyüket. A bokszoló Simone beleszeret egy prostituáltba, ám Nadia elhagyja őt. Másfél év múlva egy véletlen találkozás során Rocco és a lány között szerelem szövődik. Az egyre jobban elzüllő idősebb testvér ezt képtelen elfogadni, és végül megöli a lányt. Rocco az egyetlen, aki feltétel nélkül bátyja mellett áll, és mindent megbocsát neki. Elemi jósága, már-már önmegsemmisítő alázata és áldozatvállalása emeli ki őt a környezetéből, és teszi igazi hőssé.